Sorozatunkban a nyíregyházi színház művészeit mutatjuk be, ezúttal Kosik Anitát, aki 2013 óta tagja a Móricz Zsigmond Színház társulatának, aki szerint ha nem lehet spontán és őszinte egy kapcsolatban, akkor ott valami baj van, s aki muzsikusi terveket is szövöget.

Kifelé magabiztos, dinamikus, temperamentumos, szókimondó – belül kedves, érzékeny, bizonytalan, kétkedő. Bennem ez a kép rajzolódott ki rólad, már második találkozásunkkor.
Nem ma volt…

Mit jelent számodra az önbizalom?
Tudni, hogy létezem, és bízni abban, hogy ez rendben van így. Az önbizalomból türelem, abból pedig igazi erő fakad. Amivel már lehet valamit kezdeni.

Az Énekes madár fordulópontot jelentett a színész-életedben, kedvenc szerepeid közé soroltad Magdót. Miért?
Magdó egy jobb sorsra érdemes lány, fiatalságában erő és perspektíva van. Ügyes a szó székely értelmében, és hű, mert még nem csalták meg. Szeret egy fiút, Mókát, és nem cicázik hatalmasabbakkal – sőt senkivel –, csak azért, hogy előnyhöz jusson. Ez nem egyszerűség, inkább a fiatalság tisztánlátása. Az én szememben és szívemben egy ígéretes lány lesz mindig, akinek derékba törik a sorsát.

Valóban nagyon szerettem ezt a szerepet, megküzdöttem vele. Érte. Élénken él bennem az az este, amikor a büfében magamból kikelve, bőgve süvöltöttem, hogy hol van az a tizenhét éves lány, aki a madarakkal beszélt, és hitt az emberekben? A zeneszerző és a rendező csak álltak, és néztek. Tudtam, hogy én vagyok Gondos Magdó, csak megmutatni nem sikerült. Másnap már jobban ment. Szembe kellett néznem a saját akkori helyzetemmel, és a szereptől újratanulni valamit, amiről már azt hittem, hogy elfelejtettem.

A zene életed része, el sem tudnálak képzelni nélküle. Tudatos dolog vagy hirtelen ötlet volt találkozásotok?
Ami nem zene, az nem is létezik. Minden rezeg, ez az asztal is, az atomjai – szóval ez is zene.

Beteges kisgyerek voltam. Nehezen fogantam meg, nehezen is születtem. Apukám ízzé-porrá dolgozta magát, anyukám meg túlóvott. Nem tudtam, hogyan kell emberekkel lenni, hogyan kell összedugni a fejünket egy probléma miatt, inkább megoldottam magam, vagy valaki más helyettem. Így ment évekig, közben nyertem versenyeket, matekversenyt is. Én voltam a világ legjobb tanulója, ami őrültség, nem szabad elkövetni, hiba. Persze, nem tanulni ugyancsak hiba. Mi lenne belőlünk, ha nem érthetnénk meg, amit tapasztalunk, vagy ha a belátást nem követné újabb, megértésre váró tapasztalat?

Aztán bekerültem a Szent László Gimnáziumba biosz-kémia-fizika szakra. Madarász akartam lenni, mert belezúgtam valakibe, ámde apukám nekem adta a gitárját, egy tizenkét húros román akusztikus gitárt. Megtanultam vagy tíz akkordot, s ordítottam torkom szakadtából az aulában, azt gondoltam, teljesen jól csinálom. Matekból meghúztak közben. Mindegy, mert elértem, hogy körém gyűljenek az emberek, ez pedig nagyon tetszett. Persze egymás köré gyűltünk, de ez akkor nem tűnt fel.

Érettségi után elkezdtem komolyabban zenélni, teljesen hülyének néztek a szüleim, de rám hagyták. Jazz-rock-ének szakon végeztem Kőbányán, a Zenestúdióban, közben pici gyerekeket tanítottam angolra Helen Doron módszerrel, ami egyébként szuper, és mindenkinek csak ajánlani tudom. Később azt éreztem, ugyanennyi energiával hat-nyolcszáz embert simán el tudnék szórakoztatni. Beszélgettünk erről a legjobb pajtásommal, Juhász Misivel, aki kitalálta, hogy menjünk el a Színművészetire felvételizni. Azt sem tudtam, mi a monológ, a jelenet, hogy kell próbálni, minek próbálunk egyáltalán. És akkor felvett Novák Eszter, én meg vagy két évig azt sem tudtam, mi van. Szerencsére ő igen…

Mit jelent számodra a színház?
A színház… Azon túl, hogy játszótér, munkahely és szenvedéseim színtere, fejlődési lehetőség. Nemzeti kincs. Na, most egyszerre jutott eszembe minden. Az ideális színház sűrített élettér. Maga a tér, a színpad, az idő és a létezés is sűrített. Igen, sűrített élettér, ez a színház!

Voltam Görögországban Aszklépiosz szentélyében, ahol a színház a gyógyulás színtere. Ölyan szép az a hely, hogy nem hiszi el az ember! Ott a stadion, ahol az emberek futnak; tele van templommal, ahol az emberek imádkoznak és terveket szőnek; és ott van a színház. Azért van ott, hogy az emberek meggyógyuljanak, és továbblépjenek, mert látják magukat, vagy valaki mást, akihez hasonlítanak, így nincsenek egyedül.

A színházcsinálóknak is ugyanolyan vagy hasonló élménye kell, hogy legyen, mint a nézőknek. Amit kimondok, az a te gondolatod, és fordítva. Ideális esetben, ha bekövetkezik a katarzis, akkor mi, színészek gyógyítunk, tehát orvosok vagyunk. Hosszú ideig kacérkodtam a gondolattal, hogy pszichológus legyek. Valójában sosem tettem le róla. Most olvastam Szegedi Dezső kollégámról, aki hatvanhét évesen adta be a jelentkezését szociológia és kulturális antropológia szakra. Ki tudja, lehet, hogy szenior hallgató leszek én is egyszer!

A szerepalkotás, a figura életre keltése nálad hogyan működik?
Nincs olyan, hogy „a figura”, emberek vannak. Meg kell velük barátkozni. Ha nem szeretem, akit játszom, hogy képviseljem az igazát? Minél jobban ismerek valakit, annál jobban szeretem. Pszichopatával még nem találkoztam, vele valószínűleg ez nem működne. Ahogy az embereknél, úgy a szerepeknél is akadnak olyanok, amelyek könnyebben adják magukat, mint mások. Ha szerencsém van, a nehéz esetek tehetséges állapotban találnak. És hát, rájöttem, hogy nem kell mindenbe belehalni, néha elég csak úgy tenni, attól az még nem lesz hazugság. Maximalista vagyok, amikor meg nem, akkor lusta. Középút nincs. Utóbbi esetben kifejezetten utálom magam. Mindenesetre igyekszem a jókedvre gyúrni, eddigi tapasztalataim szerint jobban működöm úgy. Unatkozni elvből nem szoktam.

Alapvetően borzalmasan tépelődő vagyok, ami bizonyos szempontból hasznos, mert nehezebben utálok meg például egy embert. Rögtön azt vizsgálom, hogy miért? Viszont olykor a döntésekben szörnyű akadályozó erő ez a sziszifuszi töketlenség, olyankor elegem lesz magamból, és csinálok valami teljesen mást.

Szeretek utánajárni a dolgoknak. A lehető legtöbb információt begyűjtöm a szerepről, aztán tapogatózom. Megvizsgálom, mit mondanak róla, hogyan viselkednek vele mások, elemzem, amit ő mond. Persze nem egyedül. A Castel Felicénél például lerajzoltam a díszlet alaprajzát, mert tetszett, és piktogramokat rendeltem a szereplőkhöz az első benyomásaim alapján. Ha tudnék rendesen rajzolni, tuti képregényt csinálnék az összes példányomból!

Sok érdekes, izgalmas és emlékezetes szerepet játszottál már el. Megemlítenél néhányat?
Magdó az Énekes madárban az eddigi egyetlen naiva szerepem, és be kell látni, nem lesz már több ilyen. Ott dőlt el, hogy mégis színész leszek, nem vadakat terelő juhász. Aztán a Hair – nem is csak Sheila miatt, hanem mert ebben a próbafolyamatban tanultam meg nem berekedni. Velma Kelly a Chicagóban – na, igen, ez az enyém, az első másodperctől tudtam. Néha, ha szorul a hurok, megkérdem magamtól: mit tenne Velma? És néha meg is fogadom. Bennem él, a részemmé lett, ahogy Carmen is, bár ő eggyel félelmetesebb nő. Vagy kettővel. Egyedül dolgozni, egyedül lenni, egérutakon osonni, csupasz mellel borulni a semmire… A legnagyobbal szemben a legkisebbnek lenni, mégis irányítani az utolsó pillanatig, és a legvégén feladni, ez ő. Aztán Marianne a Delilában – avagy Laura a Tétova menyasszonyban: nem is tudom, hogy hívják, és azt sem tudom, hogy láthatja-e a nyíregyházi közönség valaha (persze remélem, hogy igen). Ő arrafelé lakik, ahol Magdó: végig kell menni a Nemszeretekszembenéznivele utcán, tovább a Tehetetlen sugárúton, ott egy könyvtár, ahol helyben el kell olvasni Olyat Tud A Szerep, Amit Én Nem – az útmutató bizalomjátékosoknak című százezer oldalas könyvet (térkép melléklettel!). Ezután teljesen kétségbeesni, és végképp eltévedni; aztán egyszer csak meghallani a hírt: elmarad a bemutató. Perspektívát váltani, pajzsokat leengedni, nagy levegőt venni, üres nézőtérnek játszani, és valami lényegeset mégiscsak megérezni ebből az esendő, finom, véletlenül zseniális nőből. Végül levontam a következtetést – a kreatív folyamatoknál ez már csak így megy –, félelem nélkül nincs művészet.

A darab sikerét, a színész játékát is befolyásolja a rendező – és persze a partnerek – személye, habitusa. Hozzád milyen típusú áll közelebb?
Hát igen, a rendező... Jaj, de nem mindegy! Imponálnia kell, hogy én is vágyjam az elismerésére. Ennek hiányában magamra maradok, ami nem feltétlenül tragédia, csak épp hiszek abban, hogy ketten együtt többek vagyunk, mint két egyén összessége. Ez persze exponenciálisan nő a bevont személyek számával. Egy igazán jó előadástól leszakad a mennyezet!

Anno Zsótér Sándor mondta Az ½ kegyelmű egyik megbeszélésén, hogy ne reagáljak már mindenre azonnal, hagyjam, hogy megérjen egy gondolat. Akkor még nem értettem, miért mondja, most már kapisgálom. Félelmetes érzésekkel kellett dolgozni, és én hárítottam, ahogy tudtam: élesnek gondolt logikával. Az utolsó előadáson sikerült, túljártam a saját eszemen. Iszonyú boldog voltam.

Persze kémiafüggő is a dolog. Ha a partnereddel nincs meg a kémia, akkor aztán a fejed tetejére állhatsz! Olyankor fal van. Márpedig valamilyen viszonyt ki kell alakítani! Ez egy szakma. Be lehet trenírozni, hogy az ember azt érezze, amit akar – egy darabig persze, mert hosszú távon nem egészséges. Nem tehetek úgy, mintha ezt nem tudnám.

Szóval, tegyük fel, hogy ha akarom, jókedvem van, vagy nyomott vagyok, kekec, buja, félénk, naiv, gyilkos vagy bármi más, amire szükség van. A szerep mögött, az ő nevében dolgozom, a lehető legteljesebben együtt érzek vele. Ez is érdekes önismereti szempontból.

Hol a határ köztem és a szerep között? Ha nincs, akkor hol a határ köztem és bármelyik másik ember között? Ezért is jó a színészet, mert nem tudok, és nem is akarok kibújni ezen kérdések alól, jó esetben megtapasztalom ezeket a dolgokat. Tapasztalati úton is meg lehet érteni valamit, nemcsak logikával. Nem szeretek úgy próbálni, hogy nem teszem bele azt, amit arra a napra adott a Jóisten.

A színész-lét afelé vezet, hogy tanuljak meg bízni az ösztöneimben, amelyeket megpróbáltam feltérképezni. Azért kezdtem el pszichológiával foglalkozni, mert féltem az emberektől – kicsi koromban nem voltak barátaim –, nem tudtam, miért viselkednek úgy, ahogy. A szerepformálásnál az ember elolvassa a darabot, szerez egy benyomást, elkezdi boncolgatni, és minden szétesik, aztán egyszer csak összeáll, mintegy magától. Ez varázslat.

Szokták kérdezni, hogy mindig így pörgök-e? Az is hozzátartozik az én színész-létemhez, hogy összesűrítek egy nap pár órájába sok mindent, utána kinyúlok… Ez némi aggodalomra ad okot, ami a gyerekvállalási terveinket illeti. Nem tudok fontosabb dolgot elképzelni, mint megfelelő mennyiségben és minőségben jelen lenni a gyerekem életében. Mellérendelő módon élek egyelőre: mindent egyformán fontosnak látok. Ez fog döntően megváltozni, illetve változik már, csak csikorogva. Gyanítom, hogy átgondolt szervezést és hangsúlyosan priorizáló magatartást igényel majd ez a feladat, de állok elébe!

Te nagyon szeretsz beszélni.
Szeretek beszélni, de nagyon szeretek hallgatni is. Esetfüggő. Mélyen hiszek a kommunikációban. Ha nem így lenne, biztos nem ezt a szakmát választottam volna. Ha a színház nem a kommunikációról szól, akkor csak páváskodik. Hiszek abban, hogy a hallgatás, a testtartás, egy halvány szándék is befolyásolja a beszélőt és a másik embert is.

Privát kapcsolatában színészkedik a színész?
Hogy játszmázom-e? Törekszem a minimalizálására. Nem hasznos, és nem is jó érzés csinálni. Ha nem lehetek spontán és őszinte egy kapcsolatban, akkor ott valami baj van. Inkább a probléma megoldására koncentrálom az energiám. Már ha megéri az a kapcsolat. Harmincnégy éves vagyok, lassacskán megértem, hogy nem kell mindenkivel jóban lenni, sőt, még csak kapcsolódni sem kell mindenkihez különösebben. A már meglévő kapcsolataim ápolása is időigényes feladat. Ha valaki tudatosan manipulációra használja a színpadon szerzett tudását, az patológiás eset. Olyankor keresni kell egy szakembert, aki segít. De velem is megesik néha, hogy úgy reagálok, mint a szerepem. Ezt meg is szoktuk beszélni Tomival, és elnézést is kérek, ha úgy van.

Nem lehet csak úgy kilépni a szerepből, vagyis én nem tudok mindig. A játszmák lekapcsolásán folyamatosan dolgozni kell, a párkapcsolatban különösen. Tomi szerencsére társam a csínyben, ezért is mentem hozzá feleségül! A játék az más. Ha direkt játszmázunk, kifigurázva ezzel a már felismert hazugságokat, nagyon viccesek tudunk lenni. Nem mellesleg, könnyebb felismerni a játékok miatt azt is, amikor valami komolyan félresiklott, és akkor kibeszélés következik. Zocsi (Rák Zoltán), Tomi legjobb barátja úgy hív bennünket, hogy a Tűzben Égő Szemű Család. Vagy a Hihetetlen Család, mert amikor elszabadulunk, szerintem egymáson kívül nem visel el minket senki.

Mit jelent számodra Nyíregyháza, mit adott neked az elmúlt néhány év?
A legfontosabb, hogy itt ismertem meg Tomit!

Ezen túl stabilitást. Számítanak rám, ez alapvetően jó érzés, de mivel nincs szükség az erőtartalékaim felhasználására, idén elhatároztam, hogy elkezdem a magam útját járni. Önismereti munkát végzek szakadatlan. Képezem magam énekesként, táncosként is a szabadidőmben, és az összes lehetséges mozgásformát űzöm, amit a színház felkínál. Meg amit még találok. Lett egy tanítványom, együtt készültünk a felvételijére, aminek az első köre online zajlott a koronavírus miatt. Rengeteget tanultam tőle is, miatta is – hálás vagyok ezért az időszakért.

Nyaranta kamaszokat táboroztatok Máriapócson, ami még nagyobb felelősség, és szintén csodálatos lehetőség a fejlődésre nekem is. Még rendeztem is, felolvasószínházakat! Na, az aztán a nagy iskola!

Nyíregyháza elsősorban a színházat jelenti számomra még mindig – mindenkit automatikusan a színházhoz kötök, akit itt ismertem meg. Ebből nem tudom, mire következtethetünk, talán a munkamániámra? Szóval, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy néhány kollégám a barátommá lett. A legkedvesebb barátom pedig a férjemmé. Na, most mit mondjak? Hálás vagyok értük. A többiekkel meg toljuk a színház szekerét akkor is, ha nem a legszorosabb szálak fűznek össze bennünket, mert a cél túlmutat rajtunk.

Összegezve az itt töltött időszakot: felnőtt színész lettem, aki képes továbbadni azt, amit tud, és sokkal inkább képes befogadni azt, ami körülveszi.

Szabadidődben mivel foglalkozol?
Olvasok, rengeteg könyvünk van. Muzsikusi terveket is szövögetek. Erről vagy egy külön cikket írunk, vagy maradjunk ennyiben...

Kézimunkázom, amibe a varrás és a kertészkedés ugyanúgy beletartozik, mint a bútorcsiszolás. Titkos projektem is van, amit egyáltalán nem írhatsz le, mert meglepetés lesz, ha elkészül valaha. Szappant főzök, lekvárt, savanyút vagy házi kencét, gyógynövényekről tanulok. Imádok főzni. Ajándékokat készítek.

Rendszerezem a dolgokat. Megpróbálok leszokni a kávéról, és elbukom. Sportolni járok, pilatesre meg jógára. Hazamegyek, ha tudok. Olyankor elkísérem anyukámat jógázni, vagy a keresztlányommal hömbörgünk – ő újabban online meseesteket tart! Elképesztő csaj, imádom! Az unokaöcsém gyarapodását is figyelemmel kísérem. Még nincs egyéves, minden pillanata arany. Egyszer családi koncertet is rendeztünk apukámnak. Mindenki benne volt, anyu, a bátyám, a felesége, az öcsém, Tomi, gitárok, jelmez, koreográfia, amit akarsz. Ilyen csínyekre bármikor kapható vagyok. Most éppen önkénteskedem több helyen, mert a munka jótékony erejében is erősen hiszek.

Mit hozhat az elkövetkező néhány év Kosik Anita számára?
Anyaságot. Zenét. Lesznek önálló estjeim meghívott vendégekkel, és egyszer még Selmeczi tanár úr is a zongorához ül majd! A Müpában, ott jó az akusztika. Sok duetten leszünk túl Tomival. Az önálló est, ha ketten vagyunk? Rengeteg országot bejárunk addigra, és még egy csomó lesz hátra! Remélem, több helyen is játszom majd, hogy új kollégákkal találkozzam. És a film. Úristen, de szeretnék filmezni! Ja, és jó lenne megcsinálni a Hedda Gablert! De felőlem kezdhetjük a Delilával is.

Szerepálmaid közül Velma Kellyből valóság lett. Mi a helyzet a többiekkel?
Titok. A színház útjai kifürkészhetetlenek. Az enyém is az.

Az interjú eredetije a Mindenünk a színház c. kötetben jelent meg 2020-ban, a Móricz Zsigmond Színház kiadásában, a Feliciter Kiadó gondozásában. Írta és szerkesztette Kováts Dénes.

A Mindenünk a színház című kötet 1.500 Ft-os áron megvásárolható a Móricz Zsigmond Színház Szervező- és Jegyirodájában (4400 Nyíregyháza, Országzászló tér 6., nyitva hétfőtől péntekig 9-17 óráig).

Amennyiben a könyvet Ön postafordultával szeretné kézhez kapni, megrendelését Nyíregyháza területén való kiszállítással együtt 1.900 Ft-os áron, Nyíregyházán kívüli kiszállítással pedig 1.500 Ft + 1.795 Ft szállítási költség megfizetése mellett tudják teljesíteni. A vásárlás és postázás részleteiről további tájékoztatást a szervező- és jegyirodája munkatársai a szervezes@moriczszinhaz.hu emailcímen, továbbá hétköznap 9 és 17 óra között a +36-30-303-2875 és a +36-20-233-2926 telefonszámokon is készséggel nyújtanak.