Sorozatunkban a Móricz Zsigmond Színház művészeit mutatjuk be, ezúttal Nagyidai Gergőt, aki 2003-tól tagja a társulatnak, ezalatt egyaránt adódtak nehéz és elégedettségre okot adó időszakai.

Miért lesz egy szépreményű ifjú sportolóból színész?
Elmegy az esze. A tanítványaimat olykor próbálom is lebeszélni erről a pályáról… Kétségtelen persze, hogy aki színész akar lenni, az lesz. Megtanul küzdeni, és akkor meg tudja valósítani a kitűzött céljait.

Élsportoló szerettem volna lenni, dzsúdósként az ifjúsági válogatottságig vittem, nemzetközi sikereket is elértem. Együtt nőttem fel nagyon jó barátommal, Ungvári Miklóssal, aki olimpiai ezüst-, vb bronzérmes, Európa-bajnok. A sporton kívül semmi mást nem tudtam elképzelni az életemben, ez tette ki a mindennapjaimat, ettől lángoltam, égtem, majd jött a színház, hasonló lendülettel. Az iskolai színjátszó körtől eleinte elég távol álltam, de az egyik fellépésük hatalmas élményt jelentett, ez pedig alapjaiban változtatott meg mindent. Andó László történelem és magyar szakos tanár vezette a csoportot, és zenés előadásuk Orwell Állatfarmjából lenyűgözött. A fantasztikus hangú srácok szinte „lebontották” a színpadot. Bekopogtattam Lacihoz, mondván, nagyon érdekel, amit csinálnak, bekerülhetnék-e közéjük. A színházzal diákként találkoztam először, operát és hasonló „rondaságokat” nézettek velünk, nagyon nem kötött le. Az Állatfarm viszont egy egészen más világot tárt fel előttem, amiből nem akartam kimaradni. Először csak zászlót lengettem a színpadon, később egy-két mondatos megszólalásra is lehetőségem adódott, majd a négysoros refrént én is énekelhettem a kórusban – szépen alakult tehát a dolog. Nem tudom, tehetséges voltam-e, de megkaptam a lehetőséget, és megpróbáltam élni vele.

Évekkel később tudtam meg, hogy edzőm, barátom, Bíró Tamás Andó László nyakára járt, s azt kérte, hogy küldjön el a színjátszó körből, mert nagy ígéretnek tart, nem akarja, hogy kárba vesszen a sportolói karrierem. Laci azt felelte: úgy lesz, ahogy én akarom, ha sportoló leszek, akkor sportoló, ha színész, akkor színész.

A színház és a dzsúdó sok mindenben hasonlít: a tatamira egyedül megyek fel, de ahhoz hogy odaállhassak, nagyon sok ember munkája szükséges. Kell partner, szövetség és bizalom – a színház is erről szól. Az a célom, hogy amit csinálok, azt minél tökéletesebben tegyem, én is élvezzem, és azok is, akiknek dolgozom. Ez nyilván a dzsúdó-szellemből ered, ami végigkíséri az életemet.

A tanulás nem érdekelt, bár a földrajzot és a történelmet kedveltem, de éppen elég volt, amit a tanórákon hallottam. Az állatokat nagyon szerettem. Komoly szakmai iskola volt Cegléden a Török János Mezőgazdasági Szakközépiskola, ott szereztem meg első képzettségemet: állategészségügyi technikus és állattenyésztő lettem. Érdekes, olykor úgy érzem, ez utóbbi munka életem végcéljának tűnik, nem is gondoltam volna akkoriban.

Először az érettségi, majd a technikusi után felvételiztem a Színművészeti Egyetemre, sikertelenül. Jelentkeztem a Gór Nagy Mária Színitanodába (GNM) is, ahol szívesen láttak. A hároméves képzés alatt újra és újra próbálkoztam a Színművészetivel, de a harmadik fordulóba soha nem jutottam be. Ma már pontosan tudom, miért. A legutolsó lehetőséget magam hagytam ki: fél órával előtte jutott eszembe a felvételi, s úgy döntöttem, azt a fél órát pihenéssel töltöm, nem megyek sehová…

A Tanoda időszakában sok, iskolán kívüli feladat talált meg. A Vígszínházban például kaszkadőr és statiszta munkák, így a Tompa Gábor rendezte Lear királyban Hegedűs D. Gézával, Eszenyi Enikővel, Tordy Gézával, Rajhona Ádámmal állhattam egy színpadon. Gyöngyösi Tamás vezette a GNM kontúrfizikai táncszínházát, az ő révén rengeteg kaszkadőr munkához jutottam. Iszonyú pontos ember, karate mester, a munka megkívánta fegyelemnél sokkal többet követelt, látni akarta, ki, mire képes. Szeretek dolgozni és alkotni, ennél jobbat nem tudok elképzelni. A diáktársakkal együtt éltünk reggeltől éjszakáig, tanultunk, és közben

igyekeztünk olyan, elsősorban szakmai megbízatásokat vállalni, amelyekből színész palántaként építkezni és pénzt keresni is tudunk.

Nyíregyháza miként került a képbe?
Horváth Patríciával dolgoztam együtt az Ódry Színpadon, két hetünk volt, hogy megcsináljuk Patrícia vizsgaelőadását, amely egy bécsi tűzvészben elégett operáról szól. Én a szerző szerepét kaptam, aki figyelemmel követi a darabjának alakulását, s ott helyben írja a történetet. Patrícia dicsérte a hozzáállásomat, a munkámat, a partnerségemet, az együtt gondolkodást. Később ő rendezte Nyíregyházán a Légy jó mindhalálig musicalt, s megkérte az igazgatót, Tasnádi Csabát, hogy adja nekem Nagy úr szerepét. Patrícia beajánlott, én el is felejtettem.

Aztán egy februári napon éppen a Király utcában sétáltam, amikor megcsörrent a telefonom. Tasnádi Csaba hívott, hogy elvállalnám-e a szerepet. Természetesen igent mondtam. Később felkért egy nyári produkcióra is, a Csókos asszonyban Dorozsmai Pista megformálására. Csodálatos operett, nagyon szerettem. Csaba szerződést ajánlott a következő évadra. Amikor a kaposvári főiskolán elindították a színész szakot, töprengtem, próbálkozzam-e a felvételivel, vagy maradjak Nyíregyházán és tegyem a dolgomat, mint ahogy terveztem. Maradtam.

Veled kapcsolatban nem a zenés szerepek jutnak először a néző eszébe. Ehhez képest…
Ehhez képest… diákkoromban a progresszív rockot játszó Surprise együttes énekes-szövegírója voltam hét évig; musicalben és operettben debütáltam Nyíregyházán; énekeltem az István a királyt; szerepet kaptam az Ájlávjúban, a Képzelt riportban, a Chicagoban. Nyilvánvalóan van egy szint, ami ezektől a szerepektől többet kíván. De ha a szakmai szem azt mondja, hogy ez oké számomra, képes vagyok rá, akkor alávetem magam, és teszem a dolgomat, ahogy tőlem telik. Nem gondolom, hogy kiemelkedő hangú énekes vagyok, de igyekszem továbbképezni magam.

Több mint másfél évtized alatt bizonyára voltak szeretett és nem éppen kedves szerepeid is.
Inkább arra figyeltem, hogy a legtöbbet hozzam ki abból a feladatból, amit kaptam. Számomra a legkisebb alakítás is fontos, mert hozzátesz a darabhoz, és azokhoz a figurákhoz ugyancsak, akiket majd később fogok eljátszani. Természetesen előfordultak nemszeretem helyzetek, de azokból is tudtam profitálni. Szakmai filozófiám szerint a színész már a takarásban elkezdi a játékot, nem csak a színpadon. Ha valaki a szerepe ellenére mosolyogva lép be, vagy látszik rajta a koncentráció hiánya, az dühít, mert ez a hozzáállás éles ellentéte a profizmusnak.

Egy kiemelkedő szerepet mégis említenék. Keszég Lászlóval nagyon szeretek együtt dolgozni, a vele való munka olyan kurzus, amely minden színész számára kötelező lehetne évente egyszer. Tényleg nagyon-nagyon kedvelem, elviselek tőle mindent. Ő rendezte a Mester és Margaritát, én Behemótot, a macskát játszottam benne. Talán ez volt az első olyan kőszínházi darab, amiben tudtam és éreztem, hogy sikerem van. A következő ilyen hálás szerepre a Szibériai csárdásban emlékszem. Hány év telt el közben?...

Ne feledkezzünk el a Párnaemberről sem!
Azt hiszem, a Szibériaival együtt próbáltuk. Közös munka volt Vaszkó Bencével, Varga Balázzsal, Rák Zoltánnal és Olajos Gáborral. Szerintem is jó színdarab, ha nem tetszett volna, nem is állunk bele.

A Párnaemberhez is kötődik rossz emlékem. Szegény Rák Zocsi! Rendőrként a vallatáskor oda-odacsaptam neki. Mindig a tarkójára ütöttem, de egyszer, ahogy behúzta a fejét, lecsúszott az ütés a fülére, már nem tudtam megállítani. Beszorult a levegő a tenyerembe, beszakadt a dobhártyája. Óriási lelkiismeret-furdalásom volt.

Ahogy öregszem, egyre nagyobb a félelmem, hogy valakit baleset ér a színpadon. Rettegek, amikor a kollégák a vasfüggöny alatt mászkálnak. Előadás után ugyanis leengedik, hogy a színpadi zaj ne hallatsszon át a kivonuló nézőkhöz. Olyankor őrt állok, nehogy valakinek baja essen, alá ne kerüljön. Magamat nem féltem, de a társaimat igen.

Azért aggódsz, mert átéltél már hátborzongató élményt a színpadon?
Előfordult. A Fotel című előadást próbáltuk, elmegyógyintézetben játszódik. A díszletek közül a kórházi ágyakat gurulós kerekekre hegesztették, viszont azokat a fémlapokat, amikre rá voltak hegesztve a kerekek, nem sorjázták le, így mindegyik lábából kiállt a vasdarab. Az egyik jelenetben körbe kellett forgatni az ágyakat, közben Jenei Judit lábára véletlenül rátolta valaki. A sorjázatlan vasdarab majdnem teljesen átvágta az Achilles-inát.

Irtózom a vértől, szinte ájulás közeli állapotba kerülök, s azonnal kimegyek a helyiségből, ha egy keveset is látok. Nos, akkor olyan sokként ért a Judit lábából ömlő vér, hogy rosszullét helyett önkéntelenül segíteni kezdtem, minden otthon szerzett tudásomat latba vetve, a kéznél lévő sterilizált gézlapokból nyomókötést csináltam. Édesanyám kórházban dolgozott, úgyhogy volt kitől tanulnom. Megérkeztek a mentők, Juditot elvitték, folytatódott a próba. Negyedórára rá megláttam egy vércseppet a padlón – bár feltakarították a színpadot, de úgy látszik, ez ottmaradt –, azonnal kiment az erő a lábamból, olyannyira, hogy jó két percig nem tudtam folytatni a próbát. A többiek nem értették, hiszen nem sokkal előtte erőteljesen vérző sebet kötöztem be.

Ha Palvicz Ottó nevét mondom, mi jut eszedbe?
Őt személyesítettem meg 2013-ban A kőszívű ember fiai nyíregyházi előadásában. Azért is emlékezetes számomra ez a szerep, mert a bemutató előtt két órával eltört a bordám… Dzsúdóedzésen voltam, egy földre vitel során ráestem a partneremre, s egyszer csak azt éreztem, hogy levegővétel közben kattog valami. Majd újra és újra. Bementem a kórházba,

mert nem szerettem volna, hogy a törött borda elcsússzon, és átszúrja a tüdőmet a vívójelenet közben. A kórházban persze nem javasolták, de nem volt más választásom, mint színpadra lépni. Pólyával jó szorosan lekötöttem magam, nehogy elmozduljon a bordacsont, rengeteg fájdalomcsillapítót vettem be, fájdalomcsillapító tapaszokkal ragasztgattam össze magam. Azt hittem, belehalok, amikor meg kellett emelnem a szablyát. Földre estemben a sírás környékezett, alig kaptam levegőt, nem kellett eljátszanom, mert tényleg fájt. Lassan gyógyult a sérülésem, nagyon nehezen hoztuk vissza az eredeti koreográfiát a vívójelenetbe.

Hobbi, önmutogatás vagy rendezői ötlet volt, hogy sokliteres kannából ittad a vizet a Főfőnökben?
A rendezők tudják, hogy egy jó jelenet kedvéért bármit megcsinálok. Az egyik színdarabban nyers tojásokat kellett innom előadásról előadásra. Mindig úgy készítettem fel magam a produkcióra, hogy nem ebédeltem, mert hat nyers tojás elég masszív adag, pihentetni kell a gyomrot, hogy lemenjen. Ha olykor mégis ebédeltem, mert kimaradt a reggeli, az utolsót, a hatodikat alig bírtam legyűrni. Egyszer dupláztuk az előadást, s akkor bizony majdnem visszajöttek a tojások. De végül győztem, és ez nagy sikerélményt jelentett.

A János királyban rengeteg húst és zöldséget kellett megennem, mert az volt a cél, hogy a terített asztalról minden eltűnjön. Ez volt a kihívásom abban az előadásban, amit egyszer szintén dupláztunk…

Ilyenkor mi a megoldás?
Előadás után azonnal pálinkát kell inni!

Kihagyhatatlan kérdés: mi a színházunk feladata?
A kiinduló pont, hogy a feladatát tökéletesen ellátja! Naponta több előadásnak képes helyet  adni, kielégíti a gyerek- és a felnőtt közönséget. Annak a nézőnek az ízlését is, aki a drámát szereti, azét is, aki zenés darabon vagy vígjátékon szeretne szórakozni. Azt gondolom, folyamatosan gyümölcsöt terem a színházunk – persze az, hogy egyesek az almát szeretik, mások a körtét vagy a barackot, egy másik kérdéskör.

A Móricz Zsigmond Színház amellett, hogy az előadásoknak helyt ad, segíti az alapvető színházi ismeretek elsajátítását a gyerekek, diákok körében, az óvodáktól a középiskolákig. Mi tehát a színházon kívül is azért tevékenykedünk, hogy intézményünk keresett, kedvelt, méltó helye legyen a kultúrának. Amikor az előadásról, a kapcsolódó témákról beszélgetünk a fiatalokkal, arra törekszünk, hogy értsék a mondanivalót, emellett az is érdekelje őket, mi miért történik a színpadon. Így válhat belőlük megfelelően viselkedő, a színházhoz értő, azt szerető és befogadni tudó néző.

A feleséged, Munkácsi Anita színésztársad, 2020 februárjában született pici lányod édesanyja is…
Elmondhatatlan a boldogságunk Nagyidai Zille Róza megszületésével! Nem véletlen, hogy az utóbbi hónapokban állandóan dicsértük egymást, és turbékoltunk.

Tizenhárom év után is turbékoltok?
Persze. Szerintem ez így normális. Sajnos az elmúlt évben meglehetősen kevés időnk volt egymásra, de egy ideje próbálunk tudatosan törekedni arra, hogy ez megváltozzon.

A babavárás erősítette a szerelmeteket?
Szerintem nem. Plusz öröm, de nincs már mit fokozni. Persze szintet lépünk a babával, ahogy kilenc év után szintet léptünk az esküvővel is.

Megismerkedésetek is a színházhoz kapcsolódik…
A Liliomot játszottuk. Akkoriban fel lehetett ülni a Kamarában a karzatra, ami a világosító és hangpult helye, műszaki terület – most már elzárt, mi sem mehetünk fel. Az egyik előadást néztük, s a nézőtérre lepillantva láttam meg őt, egy másik alkalommal a büfében találkoztunk. Amikor megláttam, végem volt, tudtam, éreztem, nekem ez a nő kell! Akkor érettségizett, én még nős voltam (fiatalon vettem el az első nejemet), másfél éves gyerekkel. Annak a házasságnak már nem volt értelme, nem működött. Miután megismerkedtünk, rendszeresen találkozgattunk Anitával, vittem az iskolatáskáját… Igyekeztem minél többet vele lenni. Később ő is a színészi pályát választotta, kollégám lett, nemcsak a szerelmem. 2016 nyara óta a feleségem.

Ő az, aki tartja bennem a lelket, mert a hajszolt hétköznapok, a kevés együttlét idegőrlő. Mellette értem színésszé. Ungvári Miki barátom szokta mondani, hogy belőlem Jodo csinált Pinokkiót. Nálunk Anita a jótündér, aki a fabábúból élő kisfiút varázsolt…

Nem a színész-léttel van a bajom, hanem a körülményekkel. Jó lenne, ha csak – vagy legalább elsősorban – a munkára, a felkészülésre, a szerepekre kellene koncentrálni.

Megszületett Zille, vidékre költöztetek. Hamarosan újraindul a színházi élet, próbák, előadások következnek. Miként alakul mostanában az életetek?
Próbáljuk felvenni a vidék ritmusát. A reggelek csodásak, Zille Róza fél hét körül ébred. Van egy napköszöntő dalunk, azt énekeljük neki Anitával közösen, amitől fülig ér a szája, mi meg olvadozunk. A koronavírus miatt sokat lehettem velük, és ez remek volt. Szerintem minden férfi számára jó tanulópénz lenne látni a feleségét a pici babájukkal. A tennivalókat, a köztük lévő szépséges kapcsolat bimbózását, no és persze felébredni éjszaka a babához, segíteni, hogy az anyuka pihenhessen, gyógyulhasson. Örülök, hogy ez nekünk megadatott!

Teljes a boldogságom, mert a nagylányom, Lili is gyakran velünk lehet. Jó együtt látni a két lányomat és azt, hogy szinte ösztönösen szeretik egymást. Lili okos, jól tanul. Ezt nem tőlem örökölte... Furcsa érzés: ahogy öregszem, egyre jobban aggódom a gyerekeim miatt.

Nagyidai Gergő hogyan érzi magát a bőrében?
Boldog vagyok! Egy év alatt óriási változások mentek végbe az életemben. Kisbabánk született, vidékre költöztünk, a színházam számít rám, gondolkodik bennem.

Többször elmesélted már azt az álmodat – vagy talán jövőképedet –, miszerint létrehozol egy gazdaságot, egy önfenntartó rendszert, és állatokat, főként szarvasokat tenyésztesz majd. Jelenleg mi a prioritás?
Az elsődleges prioritás, hogy levágjam a füvet a kertben, és ne felejtsem el kitenni a kukát péntek reggel, amikor viszik a szemetet. A következő pedig, hogy kemencét fogok építeni, és Anita virágainak üvegházat!

A fotó forrása: magánarchívum

Az interjú eredetije a Mindenünk a színház c. kötetben jelent meg 2020-ban, a Móricz Zsigmond Színház kiadásában, a Feliciter Kiadó gondozásában. Írta és szerkesztette Kováts Dénes.