Sorozatunkban a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház színművészei vallanak színész-létről, szerepformálásról, a pálya buktatóiról és szépségéről, valamint a színház helyéről és szerepéről mai felgyorsult világunkban. Kováts Dénes interjúja Tóth Károllyal: 

A legtöbb kollégád már kiskorában elhatározta, színész lesz. Te kilógsz a sorból?

Á, dehogy! Annak ellenére, hogy felnőttként alkalmatlan vagyok az önmenedzselésre, gyerekként mindig motoszkált bennem, hogy kitűnjek, rivaldafénybe kerüljek. Szegilongon laktunk, a szomszédba jártunk tévét nézni – akkoriban még nem mindenkinek volt televíziója. Lenyűgözött a Táncdalfesztiválok hangulata, megtetszett a színpad és a szereplés, táncdalénekes akartam lenni. Keresztanyám maradék anyagokból varrt nekem egy nagyon csicsa-micsa, ezüstös, aranyos, flitteres zakót, ezt felvéve „igazi” táncdalénekes voltam. Általános iskolás, vagy még óvodás lehettem ekkor. Énekeltem, amit tudtam, ha nem tudtam, dúdoltam.

Felső tagozatosként Sárospatakon átpártoltam a sporthoz, pingpongoztam, később híres focista akartam lenni. Miskolcon, a szakközépiskolában – foci híján – elkezdtem súlyt emelni, gondoltam, hátha ebben a sportágban tudok nagyot alakítani. Ez addig tartott, amíg egy bálban többet ittam a kelleténél, s kificamítottam a jobb bokámat, éppen az első hivatalos súlyemelő versenyem előtt. A sportkarrieremnek 16 évesen befellegzett.

Finommechanikai műszerésznek tanultam, matematikából és szakmai tárgyakból versenyekre jártam. Egyszer az iskolai folyosón felvettem egy szórólapot a földről, amin a Pécsi Sándor Színpad hirdetett felvételt szerepelni vágyó fiataloknak. Az első adandó alkalommal elmentem a próbára. Ott ragadtam, s úgy döntöttem: színész leszek.

A csoportot a Borsod Megyei Állami Építőipari Vállalat tartotta fenn, próbahelyiséget adott, aminek fejében előadásokat tartottunk, amikor kérték. Szép László volt a vezetőnk, a miskolci amatőr színjátszás meghatározó alakja.

A színjátszás nem ment a tanulás rovására?

Attól a pillanattól, hogy jelentkeztem, 180 fokot fordult az érdeklődési köröm és a tanulási kedvem is. Az addig szeretett tantárgyakból – matematika, anyagismeret, szakmai – nemhogy versenyekre nem mentem többet, de a bukás réme fenyegetett, annyira nem érdekeltek már. Versmondó és szép magyar beszéd versenyekre jártam immár.

Így ment ez harmadik-negyedikben, aztán jött az érettségi, a felvételi. Az iskolában nem értették, hogy én, aki matematika versenyen országos helyezést értem el, miért a Színművészetire jelentkeztem. A szüleim, ha nem is repestek az örömtől, tudomásul vették. Az első vagy második rostán kiestem. Kezdett érdekessé válni a dolog: hogyan tovább?

Hamar rátaláltál a megoldásra?

Szép Laci bácsinak nagyon jó összeköttetései voltak. Leültünk az Öreggel (így neveztük), aki azt javasolta, hogy egy évet dolgozzak, közben tanuljak a következő felvételire. Érettségivel, finommechanikai műszerész szakmával felvettek a BÁÉV-hoz. Betanított segédvillanyszerelő volt a hivatalos titulusom. A miskolci munkásszállón szállást is kaptam, így nem kellett naponta 50-60 kilométert utaznom Szegilongról.

Kemény időszak volt, 18 évesen 50-60 éves szakikkal dolgoztam. Megtanultam, hogy a pálinkát miként kell felvinni a buszra, s meginni három másodperc alatt a kétdecis üvegből. A továbbiakban én voltam a felelős, hogy meglegyen a reggelihez az ital. Emellett baromi nehéz munkát végeztünk, mert amikor a panelházak betonfalában megakadt a behúzni kívánt villanyvezeték, és ki kellett vésni a helyét, az szó szerint betonkemény munka volt. Ebben az életszakaszomban az volt a szép, hogy hetente két-három este próbáltunk a színjátszó csoporttal, s ott hamar elfelejtkeztem a falvésésről! Amikor megtanultunk egy-egy darabot, előadtuk a környező városok munkásszállóin.

Egy év múltán ismét beadtam jelentkezésemet a Színművészetire, a második rostán kiestem. Megint leültünk az Öreggel. Két lehetőség kínálkozott: bejelentkezem a miskolci színházba, mint csoportos színész, vagy megpróbálok bejutni Nyíregyházára. Még érettségi előtt elindultam egy, a munkásfiataloknak meghirdetett országos vers- és prózamondó versenyen. A tatabányai döntőben másodmagammal aranydiplomát nyertem, aminek fejében egy hetet tölthettem el Leningrádban. Mire hazajöttem, Laci bácsi levelet írt Bozóky Istvánnak, a Móricz Zsigmond Színház alapító igazgatójának. Figyelmébe ajánlott és kérte, hogy hallgasson meg.

Miért Nyíregyházát választottad?

Miskolcon nagyon nagy társulat működött, sok színésszel. Volt egy olyan érzésem, hogy az egy éve megalakult nyíregyházi közösséghez csatlakozva hosszú és tartalmas kapcsolat alakulhat ki. Bejött, 38 éve tart…

Bozóky csoportos szereplőként szerződtetett augusztus elsejétől. Még a megbeszélésünk végén behívta Sinkovits-Vitay Andrást, a Kvantum Fantum csapdája mesemusical rendezőjét, hogy számítson rám az előadásban. Én lettem Aladár, az embergyerek. Imádtam, imádtuk, a közönség is!

Akkoriban mindig izgatottan tanulmányoztam át az évad előadásainak szereposztását. Először nem azt néztem, mi a címe, hanem a névsort, hogy benne vagyok-e, mert ha nem láttam a nevem, azt gondoltam, nem tartanak rám igényt. Minél több darabban szerepelni akartam, az sem számított, ha a „továbbá” szó után jött a nevem, csak az volt a fontos, hogy ott legyen.

A következő évben Bartus Gyuszit felvették a főiskolára, ő játszotta a Kvantum Fantumban az egyik főszereplőt, Elektron Dömét, s a helyére engem állított Bozóky. Az volt a csúcsok csúcsa! Gondolj bele, egy éve voltam a színháznál és azt mondták: Karcsi, főszerep! Azt hittem, álmodom, aztán nemsokára föl is ébredtem. Nagyon jól sikerült az alakításom, mindenki dicsérte, majd jött 1984-ben az igazgatóváltás. Léner Péter érkezett, ő ismerte a társulatot, rendszeresen járt Nyíregyházára előadásokat nézni. Eljött a szerződtetési tárgyalás, soha nem felejtem el!

Áprilisban több korombeli fiatallal együtt behívott Léner tanár úr. Azt mondta, ő lett az igazgató, és augusztustól idehozza akkor végzett főiskolai osztálya egy részét. (Ekkor jött Varjú Olga, Schlanger Andris, Juhász Gyuri, Gados Béla, Lengyel Jancsi.) Mivel nincs státusz, ezért minden jót kíván nekünk, nem szerződik velünk a következő évadra. Akkor, ott meghaltam! Már indultunk ki a szobából, amikor Léner utánam szólt: „Karcsikám, egy pillanatra maradjon!” Elmondta, nagyon tehetségesnek tart, de nincs státusz, menjek, nézzek szét a világban, hátha találok valamit. Ha nem, jöjjek vissza, januártól új gazdasági év kezdődik, visszavesz. Kicsit megnyugodtam, bár januárig majdnem egy év állt előttem!

Addig is élni kellett valamiből…

Nekiindultam, jelentkeztem a békéscsabai színházba és Budapesten, a Nemzeti Stúdiójába. Békéscsabára fel is vettek, de éppen egy nyíregyházi lányba voltam szerelmes, és úgy döntöttem, fontosabb a szerelem, úgyhogy maradtam. A nagypostán dolgoztam fél évet, mint fiókbérlő elosztó. Hajnali fél négyre kellett mennem, kiválogatni irányítószám szerint a beérkezett leveleket, az ittenieket betenni a fiókbérlők fakkjába. Az 53. számú volt a színházé, a sírás fogott el, amikor rápillantottam.

Léner Péter tartotta a szavát, már szeptembertől kikért a postától, így a Vízkereszt, vagy amit akartok című darabban – mint postai dolgozó, külsős segédszínész – próbálhattam. Hajnalban mentem a postára, fél tízkor át a színházba. Nagyon kemény időszak volt! De január elsejétől leszerződtetett.

Hogyan viszonyulsz a gyerekdarabokhoz?

Nagyon sok, a legkisebbeknek szóló előadásban szerepeltem. A Lúdas Matyi az egyik kedvencem, én személyesítettem meg Döbrögit. Az 1998-ban bemutatott változat monumentális nagyszínpadi mesejáték volt, tömegjelenettel, vásári forgataggal. Amikor lekerült a hivatalos előadáslistáról, akkor gondoltunk egy nagyot, s Gyuris Tibor kollégám vezényletével – írói vénája van! – olyan négyszereplős darabot állítottunk össze belőle, amivel a mai napig járjuk a megyét, az országot. Imádja a közönség.

A gyerekek mások, mint a felnőttek, utóbbiak a kevésbé sikeres előadás végén is tapsolnak, mert szeretnek minket. A kicsiknél nincs ilyen, ha nem olyat kapnak, ami tetszik nekik, vagy valami kavics kerül a fogaskerekek közé, akkor előkerül a ropi, a telefon, s visszahozni már nagyon nehéz őket. Lehet, ezért is szívesen játszom nekik.

Téged karakterszínészként emlegetnek. Mit takar ez a kifejezés?

Nem gondolkoztam korábban rajta, bár van olyan érzésem, mintha egyesek számára minősítést, egyfajta lekicsinylést jelentene. Szerintem nem az, és nem is skatulya. Nem lehet mindenki főszereplő, aki szinte végig színen van, így van ideje felépíteni az alakítása ívét. A skatulya azt jelenti, hogy mindig ugyanolyan szerepet (rendőrt, felszarvazott férjet, szívtiprót vagy inast) játszol.

A karakterszerep a dramaturgia szempontjából fontos. A színész eltölt a színpadon 10-20 percet, ez alatt kell emlékezetest, maradandót alakítania, olyat, hogy a néző ne csak a főszereplőre emlékezzen, hanem rá is.

Melyek voltak a kedvenc szerepeid?

Az egyik már 30 éves. Nagy szeretettel és élménnyel gondolok a Patikában Pap Ferkére! Érdekes, még a mai napig rám intenek az utcán, hogy „bűrkabát”… 

Lassan 20 esztendeje mutattuk be az Antigonét, amelyben Kreón szerepét kaptam. Nagyon nehéz munka volt, de imádtam. A próbafolyamata is különleges élményt jelentett – Hargitai Iván rendezte –, ott éreztem meg, hogy másféleképpen, együtt gondolkodva is lehet próbálni. Nem csak arról szólt az instrukció, hol jövünk be és megyünk ki.  Sok gondolkodó kollégám volt és van, Csoma Jutka például mindent tudni akart a szerepével kapcsolatosan. Azt mondta, imád próbálni. Nem értettem, miért, én játszani szeretek. És aztán jött az Antigoné… Amely bizonyára azért is emlékezetes, mert nem perceket töltöttem a színpadon, hanem végig jelen voltam. Bejöttem, (képletesen) fölhúztam a függönyt, és gyakorlatilag én engedtem le.

Az egyik, Ivo Krobot által rendezett darab próbájára egyedül voltam kiírva. Csodálkoztam, majd a tolmács közölte, Ivo nem azt akarja, hogy produkáljam magam, hanem a szerepemről óhajt beszélgetni. Magyarázott, társalogtunk, s nem túlzok, fél óra múlva már – bár nem tudok csehül – megértettem, mit akar, még mielőtt a tolmács lefordította volna. Nagyon egymásra hangolódtunk.

A Chicagoban a Konferanszié vagy a Don Carlosban a főinkvízitor számomra emlékezetes karakterszerepeid. A Castel Felice Vándora és különösen a Tengeren Ivan Curryje viszont igazi főszerep.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy találkoztam Göttinger Pállal, a két, utóbb említett darabot ő rendezte. Paliból hihetetlen, a színpad, a színész és az anyag iránti harmónia árad, nagyon tudott navigálni, tisztán, érthetően előrevetíteni a dolgokat.

A Tengeren az olvasópróbától kezdve elképesztő összetalálkozása szövegnek, színészeknek és rendezőnek. Olyan szinten kerültünk egy hullámhosszra mindannyian, hogy nem munkának, hanem együttjátszásnak tekintettük az első pillanattól. Nem volt görcs, sem megoldhatatlannak tűnő probléma, inkább élmény, élmény hátán. Amikor megkérdezték tőlem, van-e szerepálmom, rendre azt feleltem: nincs. De ha korábban tudtam volna erről a darabról és szerepről, akkor biztosan a Tengerent mondom.

Nagyon nehéz egy ilyen, alkoholtól lecsúszott figurát eljátszani?

Egyrészről nem, másrészről pedig nagyon. A nem nehéz része az élettapasztalat. Ami veszélyes benne, hogy nagyon könnyen át lehet esni a ló másik oldalára. Amikor a színész csak elgondolja, eljátszani próbálja, és nem megélni, milyen egy részeg ember, akkor könnyű túljátszani, ezáltal hiteltelenné válni. Ivan alakját a családi dráma, a feleségével való viszonya is árnyalja. Baromira gyenge jellem, sokkal egyszerűbb neki újra és újra a pohár után nyúlni, a haverokkal lenni, mint hazamenni a családjához. Megrázni magát és új életet kezdeni persze nagyon nehéz, sokkal könnyebb belemenni a balhéba, mint visszafordulni.

Civilként szóba állnál vele?

Érdekes kérdés... A mai agyammal lehet, hogy kikerülném, valószínűleg nem ülnék le vele beszélgetni, sörözni. De ha visszamegyek vagy 30 évet az életemben, Ivan figurája nem áll nagyon távol tőlem, leszámítva, hogy még nem volt feleségem, családom. Az alkoholhoz való viszonya viszont ismerős.

Milyen az ideális színház?

Ez olyan kérdés, amivel úgy vagyok, mint a marketinggel és az önmenedzseléssel – nem az én terepem, nem tudom igazán megfogalmazni. Ha megpróbálok elvonatkoztatni attól, hogy színész vagyok, a válaszom: jó eladásokat szeretnék látni, kiváló színészekkel, remek szerepekben. Azért járnék színházba, hogy tudjak szórakozni, kikapcsolódni.

Tiszteletben tartom azokat, akik a vígjátékokat, a „könnyű” darabokat szeretik. Nagyon sokan vannak, meg kell felelni az ő elvárásaiknak is. Ebből persze nem az következik, hogy csak ilyen műveket kellene játszanunk. A jó nem azt jelenti, hogy zenés és vidám, hiszen az abszurd drámából is remek előadás születik. A minőség műfaji hovatartozás nélkül fontos, nem mindegy, mit és hogyan tálalunk fel közönségünknek.

Az nem zavar, ha valaki jókat nevet a Tengeren egyes jelenetein, holott talán sírnia, megdöbbennie kellene?

Nem! Mert azáltal, hogy nagyokat nevetett, azt jelzi, hogy jól csináltunk valamit. A „jól” minősítés pedig az előszobája annak, hogy újra eljöjjön, talán nem csupán a nevetés, hanem a színházi élmény miatt is. Ha le tudtuk kötni, érdekelte, követte, izgult valamiért vagy valaki miatt, akkor néhány órára ki tudott kapcsolódni a számlák, a háztartás, a munkahely világából, s így mindenki nyert.

Szabadidődet mivel töltöd?

Mindig van, ami elfoglal. Volt időszak, amikor rákattantam a régiségekre, de ez végül olyan lett, mint a szerelem, amiben megcsalják az embert. Sok mindent összegyűjtöttem – porcelán nippeket, rézkarcokat –, majd jött a 2008-as gazdasági válság. Később turkálókba jártam, sorra vásároltam a figuratív nyakkendőket, de csak olyat, ami Télapót, őzikét és szarvast ábrázol. Több száz van belőle! Hobbi szinten érdekelt a numizmatika, emlékpénzeket gyűjtök. 

Imádok ezermesterkedni! Mindenféle szerszámot beszereztem, otthon bármit megcsinálok, asztaloskodom, ha kell, villanyt szerelek. A feleségemmel nyári garázst is építettünk, és többször kifestettük a lakást. Nagyon szeretek boltba járni; vásárolni és nézelődni egyformán.

A 38 év alatt hányszor bántad meg, hogy színész lettél?

Későn érő ember vagyok, mindig félénkség és iszonyatos kisebbségi érzés jellemzett. Talán ezért szerettem volna táncdalénekes vagy focista – azaz „valaki” – lenni. Mostanában kezdem azt érezni, hogy megtaláltam a helyem az életben. Az év eleji szerződtetési tárgyaláson, 38 pályán eltöltött év után azt mondtam az igazgatómnak, amikor kérdezte, hogy vagyok: úgy érzem, most elkezdenék dolgozni. Nem azért mondtam ezt, mert jól hangzik, hanem mert tényleg azt érzem. Ehhez kellett a Tengeren, ami levett rólam egy takarót, vagy szemüveget tett rám – így vagy úgy, de valami történt.

Lehet, hogy nagyképűen fog hangzani, de azt éreztem, hogy amit évtizedeken keresztül magamról, mint színészről gondoltam, azt most, Ivan szerepében sikerült bebizonyítani. Elmúltak a kételyek. Ha ehhez 38 év kellett, akkor 38 év kellett. Nem jártam tévúton eddig sem, csak valami mindig történt, de az is lehet, hogy az én balfékségem miatt nem jutottam el eddig az érzésig. Persze ahhoz, hogy valaki megmutassa, jó színész, lehetőség is kell…

Egy percre sem bántam meg, hogy színész lettem. Az persze átfutott már a fejemen, mi lett volna, ha a matematika vagy a közgazdaság területére tévedek inkább. Anyagilag minden bizonnyal többet hozott volna a konyhára. Ezek persze pillanatnyi villanások csupán, mert jól döntöttem, számomra boldogság, hogy színész lehetek.

Van, aki úgy hal meg, hogy semmilyen nagyszerű dolgot sem csinált életében. Én most úgy érzem, hogy letettem valamit az asztalra.