Kováts Dénes interjúja Rák Zoltánnal, aki Nagyszalontán született, így Arany János földije, nem véletlenül alkotott tehét estet a költőóriás születésének 200. évfordulója tiszteletére. Baradlay Richárdtól a kígyóbűvölőnőig sokféle szerepet játszott már, de legjobban az apaszerepet kedveli. 2009 óta tagja a Móricz Zsigmond Színház társulatának.
Nagy utat tettél meg Nagyszalontától Nyíregyházáig. Vezess minket végig rajta!
Nagyszalontán születtem, ott cseperedtem, 12 éves voltam, amikor a családunk áttelepült Békéscsabára. Hivatásos teniszező akartam lenni. Megyei bajnok voltam, de hatalmas pofont kaptam úgy 14 évesen: elég nagy különbséggel kaptam ki egy sráctól, s nem értettem, hogy történhetett. Elmondta: már kétéves korában kezébe adták az ütőt, magántanuló, folyamatosan versenyekre jár. Éreztem, ezt sosem tudom behozni. Ekkor jött be az életembe a színház.
Anyukám olvasta, hogy felvételt hirdetnek a Csabai Színistúdióba, amit anno Szente Vajk apukája alapított. A bátyámmal el is mentünk, őt felvették, engem nem, mert nagyon raccsoltam. De annyira megtetszett az a világ, hogy mindenáron közéjük akartam tartozni. A gyerekeknek van egy plusz „fék” a nyelvük alatt, ami az „r” hangról gondoskodik, és az nekem nem szakadt fel. Gyakorolni kezdtem, folyamatosan próbáltam kimondani, és egyszer csak felszakadt, majd szépen lassan megtanultam az „r” képzését. Sok más beszédtechnikai hibám is volt, igyekeztem ezeket kiküszöbölni. Egy év múlva újra megpróbáltam. Hodu József színművész felvételiztetett, és fel is vett. Úgy 400 fellépésem lehetett a színi stúdióval: zenés előadások, óvodákban bohócműsorok, városi rendezvények, évente két-három színdarabot is bemutattunk. Nagyon megfertőzött ez a világ, imádtam. Ott barátkoztam össze Gulácsi Tamással, akivel azóta is együtt tengetjük napjainkat a pályán, jó pár éve itt, Nyíregyházán is.
Jelentkeztem a színművészetire, a második lehetőségnek a Pesti Magyar Színiakadémiát írtam be, mint szinte mindenki. Az a hatalmas szerencse ért, hogy nem vettek fel egyből a színművészetire, a Pesti Magyarra viszont igen. Ez a régi Nemzeti Színház képzőhelye volt, Gulácsi Tomi is osztálytársam lett. Folyamatosan statisztáltunk, közben remek tanároktól tanultunk, Őze Áron és Szélyes Imre volt az osztályfőnökünk. Olyan nagy „ősbölényeket”, ismerhettünk meg, s játszhattunk velük egy színpadon, mint Agárdi Gábor, Raksányi Gellért, Kállai Ferenc, Bessenyei Ferenc és Béres Ilona, akit nagyon szerettem, vagy Szakácsi Sándor, akit a barátomnak mondhattam végül. Őket nézni nap, mint nap óriási dolognak számított, lestük őket a takarásból, rengeteget tanulhattunk tőlük. Iglódi István volt az igazgató, ő ugyancsak tanított minket, ami szintén nagy adomány a sorstól. Brechtet is játszatott velünk, hatalmas élmény volt, amiért még elég nagy áldozatot is vállaltunk. Felvettek ugyanis a Szabadság, szerelem c. filmhez, viszonylag jelentős szerep lett volna, egymilliós forgatási díjért – közben mi, csepűrágók, szinte éheztünk… – de inkább lemondtunk a pénzről és filmes tapasztalatokról, fontosabb volt, hogy Iglódival dolgozhatunk. A mai napig nem bánom. Mikor véget ért a képzés, Iglódi szerepet is ajánlott nekem, csak nem mondta meg rögtön, mit. Mire kiderült, hogy „van egy Ábelünk” – ez lettem volna én –, felvettek Kaposvárra, ahonnan viszont nem engedtek ki a szerepre. Még csak 21 éves voltam és diplomát akartam, így fájó szívvel, de lemondtam Ábelről.
Kaposvár nagyon más világ volt, eleinte visszaesésnek éreztem a pesti szerepek és oktatás után. Csak később értettem meg, mennyire más típusú iskolát tanultunk ott. Szinte ellentéte volt az akadémiának. Egy komolyabb ízlés ragadt ott rám. Hiányzik is az a „kaposvári” színházcsinálás a mai színházi életből. A Pesti Magyarban megtanultuk a régi magyar hierarchiát, Kaposváron viszont tegeződés volt mindenkivel, fiatal tanárokkal és rendezőkkel, teljesen más stílusú életet éltünk. Az osztály egyik felével mindig dolgoztunk, éjszakáig próbáltunk, gyakoroltunk, be is kerültünk egy-egy darabra statisztálni, vagy kisebb szerepre. A vizsgaelőadásunkat Keszég László rendezte - Alföldi Róbert és Tasnádi Csaba is benne voltak a bizottságban - főszerepet kaptam, ami nagy formátumú, Hamlet kaliberű szerep volt, de nem egészen sikerült úgy eljátszanom, ahogy szerettem volna (talán túl fiatal voltam hozzá), ugyanakkor nem volt rossz visszhangja. Tasnádi még azon a nyáron szerződést ajánlott. A színházzal együtt nagyon megszerettem a várost és az itteni embereket.
Tasnádi Csaba akkoriban évről-évre hozott ide kaposvári végzősöket. Te kivel érkeztél?
Hárman jöttünk Vaszkó Bencével és Tenczler Timivel, de a korábban érkezett Fellinger Domokos, Fridrik Noémi, Olt Tamás, Losonczi Katalin, Pásztor Pali, Szalma Noémi, majd az utánunk ide szerződött Budai Zsófi, Varga Balázs és Gulácsi Tomi is Kaposváron diplomázott, miként színházunk művészeti vezetője, Horváth Illés.
Ideszerződésem előtt én életemben nem voltam Nyíregyházán, ráadásul messziről érkeztem. Amikor a vonatból megláttam a Tirpák Malmot, majdnem elsírtam magam, ráadásul lelakott, csótányos lakásba költöztünk be. Vaszkó Bence lett a lakótársam, s összenéztünk: Jézusom, hova kerültünk! Később mindketten önálló lakáshoz jutottunk, felújították a színészházat, szóval szépen-lassan kialakult az élet kellemesebb oldala. Segítette a beilleszkedést, hogy nagy nyitottsággal fogadtak, már érkezésünk estéjén ott termett nálunk vagy húsz ember, a kollégák, köztük néhány ismerős. A kaposvári iróniából, cinizmus-hegyekből érkezve, ahol mindenki piszkált mindenkit, csodálkoztunk ezen, jól esett a kedves fogadtatás. Pont becsöppentünk a VIDOR-fesztiválba, csak néztük, milyen nagy élet van itt, milyen remek hely ez a Nyíregyháza. Egyszer Tomi barátom eljött minket megnézni Kaposvárról, ahol játszott. „Jé, de jó nektek itt!” – mondta –, és elkezdett idevágyni. 2013-ban sikerült is leszerződnie.
Kisebb, nagyobb szerepek, olykor kevesebb, máskor több feladat, opera, vígjáték, dráma. Kiket, miket játszottál szívesen?
Eleinte nagyon jókat játszottam. A pesti karakter-, majd a kaposvári erős- és főszerepek után itt megint főleg karakterszerepeket kaptam. Aztán kisebb vitába keveredtem az akkori igazgatóval az egyik darab kapcsán, amiért egy ideig mellőzött, aztán újra osztott rám komoly szerepet, Baradlay Richárdot A kőszívű ember fiaiban. Biztos azt gondolta, lejárt a büntetésem. Azóta ezt megbeszéltük. Abban az időszakban megfordult a fejemben, hogy elmegyek, de végül maradtam. Közrejátszott az is, hogy rátaláltam Szakály Viktóriára, aki nagyon fontos szerepet játszik az életemben, hiszen szerelmem, feleségem, gyermekeim édesanyja lett.
Sok mindent szerettem, leginkább talán az Adáshiba Imrusát, aki tulajdonképpen az egyetlen normális ember a darabban, ő akarja a családot észre téríteni a tévé elől. Keszég László rendezte, aki Kaposváron az államvizsgánkat. Baradlay elegáns szerep volt. A Kokainfutárban a Fiú, a Balta a fejben c. darabban Szenes, a Lenni vagy nem lenni repülőhadnagya ugyancsak emlékezetes. Az Othelló Gyulaházán Szarka Bélája ugyan kis szerep volt, de nagyon szerettem azt a társulatot, amelyikkel játszottuk. Törekedtem arra, hogy minden darabot megkedveljek, mert ez fontos.
Volt olyan időszakom, amikor lehetetlen szerepeket is eljátszottam, pl. az Alhangyában Daveyt, egy demens hülyegyereket. Nagyon szerettem, megtaláltam valahogy a karakterét. A kígyóbűvölőnő az Idősutazásban véletlen volt, eredetileg nem ezt a szerepet szánták nekem, de rendezőváltás miatt így alakult. Apró momentumnak indult, de a rendező, Szőcs Artúr kitalálta, hogy egy nagy szám legyen belőle, így jött ez az elmebeteg ötlet, hogy én játsszam. Javasoltam, hogy az R-GO kígyóbűvölő számára adjam elő a jelenetet, de Artúr durvítani akarta, szuszpenzor, tanga, stb… Én kicsit soknak éreztem, de nem akartam nehézséget okozni, próbáltam – ahogy tanítottak – alázatos színházi emberként gondolkodni, s így lett belőlem kígyóbűvölőnő a rendező elképzelése szerint. Végül sikert arattam, de nagyon megszenvedtem vele.
A Sherlock Holmes azért volt kihívás számomra, mert két jelentősebb alak mellett jónéhány kisebbet is életre keltettem, sokszori átöltözéssel. A Rózsák háborúja férfi főszerepe ugyancsak emlékezetes marad. A Meseautóban egy autószalon tulajdonosát játszom, aki a barátja kedvéért egyik pillanatról a másikra lúzerből macsóvá változik. A Macbeth-ben Lennox vagyok, egy politikus, aki mindig a széliránynak megfelelően változtatja nézeteit. Szeretem a negatív szerepeket, ezért ez egy hálás karakter volt számomra. A Balfácánt vacsorára! című vígjátékban egy kiadó tulajdonosát alakítottam, nagyon szerettem a balfácánt megformáló Horváth László Attilával játszani. Anno a Pesti Magyar Színiakadémia elsőéveseként Gulácsi Tomival együtt statisztáltam, gárdistaként a Bob hercegben, Béres Ilonával és Agárdy Gáborral voltunk egy színpadon. Az itteni előadásban én lettem a gárdakapitány, Tomi pedig a címszereplő. A mostani évadban pedig a kaposvári Csiky Gergely Színházban játszottam vendégként az egyik főszerepet a Van, aki forrón szereti című darabban, Verebes István rendezésében. Na és odáig voltam idén a Deliláért, amit sajnos nem mutathattunk be. Azt te is nagyon szeretted volna. Egy szabadtéri előadást megért a bemutató előtt, ahol kiderült, hogy nagyon nagy sikere lett volna, de sajnos jogi akadályok miatt nem játszhattuk el. Mohácsi János rendezte, aki az osztályfőnököm volt a főiskolán. Fantasztikus volt újra vele dolgozni, úgy éreztem ismét élek. Mióta végeztem, állandóan ilyen munkákra vágytam, na és pont ezt nem játszhatjuk. Na de nemsokára lejárnak a jogok, és talán folytatjuk…
Szerepálom?
Húúú, rengeteg van, nem is lehet felsorolni, olyan sok. A Rómeóból sajnos kiestem. A főiskolán inkább apát, papot, mindenféle karaktert játszottam el belőle, mondván, Rómeó úgyis megtalál majd. Hát nem talált meg. Nyíregyházán Parist osztották rám. Hamlethez még kicsi vagyok, ahhoz még sokat kell érni, de azért már alakul! A 20. századi amerikai darabokat nagyon szeretem, Tennessee Williams, Arthur Miller, Eugene O’Neill műveit. Utóbbinak van egy remek műve, a Hosszú út az éjszakába, a két fiú szerep bármelyikét szívesen eljátszanám. A Molnár Ferenc és Szép Ernő darabokat is kifejezetten kedvelem. Sajnos én nem nagyon ajánlhatok sem művet, sem magamat, az évad tervezése, a darabok kiválasztása az igazgató és a művészeti vezető feladatköre.
Számomra az a kihívás, hogy sokfélét játsszak, a hősszerelmestől a politikusig. Amikor fejemhez vágják, hogy maga nem volt katona, azt felelem, dehogynem, nagyon is sokféle, tizedes, hadnagy, magyar huszár, amerikai és ír katona. Sőt, akasztott ember is, mert egyszer egy filmben akasztott embert játszottam.
Könnyű a karaktereket magadra ölteni? Úgy vélem, ha valaki mindig hasonlót játszik, könnyen azonossá, egysíkúvá válhatnak a megformált figurák, ha pedig nagyon különbözőket, akkor nem győzi magát beleélni.
A hős típusú szerepekben magamra öltöm a figurát, a karakter típusoknál inkább magamat teszem bele a szerepbe. Persze szerepe és rendezője válogatja, Nem könnyű életre kelteni ezeket az embereket, viszont nagyon élvezetes eljutni odáig, hogy pl. folyamatosan dadogjak, végig kint legyen a nyelvem, vagy sántítsak. Ez komoly koncentrációt igényel.
Azt szoktam mondani, a színház az színház, alapból nem munka - de mégis az. Bejövünk reggel és este, dolgozunk minden nap a szerepen, eleinte nem tudunk vele sírni vagy nevetni, de hat hét, azaz a próbafolyamat alatt szépen eljutunk odáig. Addig kigyakoroljuk a technikát, s egy csettintésre, gombnyomásra előjön az érzés, az állapot. A színház idegi, idegrendszeri munka. Nagyon pontosnak kell lenni, tudni mi, hogyan, mi után történik. Ugyanakkor hátrány lehet, ha valaki túl technikai alapokon dolgozik, kellő ösztönök nélkül, miként a túlzott ösztönösség pontatlanságot eredményezhet. Én azt szeretem, ha előbb jól kidolgozom a figurát, és akkor elvileg már történhet bármi
Mi a színház feladata?
Egy barátnőm édesapja egyszer azt mondta, tíz év múlva már nem lesz színház, olyannyira fejlődik a technika. Azt feleltem: színház mindig volt, és lesz is. Ha kitörne a harmadik világháború, akkor is játszanának egymásnak a katonák, vagy valahol az emberek.
A színház feladata egyrészt a szórakoztatás, másrészt, hogy tükröt tartson a társadalom elé. A fiatal generáció nevelése, az útmutatás is nagyon fontos - hiszen annyi szennyet látnak a médiában - muszáj nekik értéket adni. Ha egy nézőtérnyi gyerekből tíz, öt vagy csak egy is azt mondja, hogy én ezentúl színházba járó leszek, akkor már nyertünk. Jöjjenek, lássák nemcsak a szórakoztatást, hanem a nehezebb pillanatokat is. Az egyenes tekintetet, azt, hogy valaki azt mondja a másiknak: nem szeretlek, vagy éppen azt, hogy szeretlek. Kicsit spirituálisan gondolkodom, de ez valóban Thália temploma, és ami a színészek és a nézők között folyik, elég komoly energiacsere. Borzalmasan tudom magam érezni, ha játszom egy előadásban, ami nem működik, s érzem, hogy a nézők nem szeretik. Ennek az ellenkezője is igaz, ha minden poén bejön, vagy ha drámát játszunk, s azért nem tudnak tapsolni, mert megáll a levegő, ez egy olyan energiacsere, amit talán csak a cirkuszban lehet tapasztalni: leesik vagy sem a légtornász?...
Olykor kalandozol is, hiszen fellépsz olyan darabokban, amelyeket az anyaszínház repertoárján kívül mutattok be. Például a Párnaemberben, amely számomra az utóbbi évek egyik legnagyobb színházi élménye volt. Rendezted a kékcsei amatőr társulatot, színpadra állítottad az Arany-metszést…
Szinte minden évben összehoztunk valamit, részben missziótudatból, és mert találtunk olyan darabokat, amelyeket szívesen eljátszottunk. A Párnaember próbáit sokszor este 11-kor kezdtük a „rendes próbák” után, hajnalig tanultuk, gyakoroltuk, majd reggel ment tovább a munka. De megcsináltuk, sokszor játszottuk és nagyon szerettük.
Kékcsét először nem akartam. Úgy éreztem, nagyon sok a dolgom, végül belevágtam, az ápolónőtől a vasutason át a tanárig csodálatos embereket ismertem meg ott. A Déryné hadművelet velük életem egyik legjobb élménye volt, több helyen is bemutattuk. A Gózon Gyula Színház igazgatónője a kékcseiek láttán döntött úgy, hogy felkér: náluk is rendezzem meg, de ott egy hosszabb változatban.
Arany János tiszteletére régóta terveztem tető alá hozni egy produkciót, ez lett az Arany-metszés. Jómagam írtam a szövegkönyvet, én rendeztem, és én alakítottam a költőt. A színész- és zenésztársakkal megalkotott előadás a Kaleidoszkóp VersFesztiválon különdíjat kapott. Életem egyik fő művének tartom.
Kevéske szabadidődet mivel töltöd?
Mostanában leginkább a családommal. Korábban megszerveztem egy aikido csoportot, hetente kétszer jártam edzeni. Ez olyan harcművészet, ami az elengedésről szól, nem brutális, nagyon összerakja a testet. Amikor aikidozom, mindig jobban érzem magam, a munka is jobban megy. Feltett szándékom, hogy folytatom. Jó lenne teniszezni is, nagyon hiányzik az életemből. Az utóbbi időben felfedeztem magamnak a jógát, amit rendkívül hasznosnak tartok. Szeretek olvasni, filmeket nézni, de jelenleg annyira elfoglalt vagyok, hogy örülök, ha a magánéletemre marad egy kis idő.
A párodat, Vikit is a színház révén ismerted meg.
Igen. Szép Ernő Lila ákácát játszottuk néhány éve, és benne volt Viki, akit már láttam táncolni más színdarabokban. Ő táncpedagógus, de mindig is vonzotta a színház, és néha, amikor ideje engedte és szükség volt rá, szerepelt egy-két előadásban. Azóta ritkán táncol és hiányzik neki, lehet, majd vissza-visszatér. Szerencsésnek tartom magam azért, hogy színházi ember is, meg nem is. Civil szakmája van, de érti a színházat, el tudja fogadni, ha például a szerep szerint csókolózom a színpadon egy másik nővel, vagy későn járok haza. Tudja, hogy miről szól ez a hivatás. Idővel a feleségem lett, majd Zétény fiunk édesanyja, most várjuk második gyermekünket. Megeshet, mire ez az interjú nyomdába kerül, már meg is születik.
Zéti igazi színházi gyermek, drámai érzéke van, ezt bizonyította már születésével is: 2018 januárjában a nyilvános főpróba és a premier közötti éjszakán látta meg a napvilágot. Az Asszony asszonynak farkasa című darab január 12-ei bemutatójára készültünk, amikor már tudtuk, hamarosan megérkezik a legény. A számítások szerint a főpróbahét hétfőjén kellett volna megszületnie, ő azonban a nagyobb hatás kedvéért várt majdnem a premierig. Az első felvonásban csak egy apró jelenetben vagyok benne, így a főpróbán ez a rész gond nélkül lement nélkülem, de a második felvonásban már nagy izgalmak közepette magam játszottam. A tapsot nem vártam meg, szaladtam kocsival haza. Kiderült, ők már a kórházban vannak, ahol hajnali két óra előtt megszületett Zétény, apás szüléssel. Sokat olvastam a témáról korábban, nem lettem rosszul, ahogyan néhányan rémítettek, s végig volt teendőm: ápolgattam Viki lelkét, markolta a kezem, vizes borogatást tettem rá… Először én vehettem kezembe az újszülöttet. aki több mint három kilósan, 53 centiméterrel látta meg a világot. Igyekszem minél többet vele, velük lenni, gyakran énekelek, rigmusokat mondok Zétinek, de a fürdetés vagy az altatás is fontos teendőm.
