Sorozatunkban a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház színművészei vallanak színész-létről, szerepformálásról, a pálya buktatóiról és szépségéről, valamint a színház helyéről és szerepéről mai felgyorsult világunkban. Kováts Dénes interjúja Puskás Tivadarral: 

Eredendően nem a színészi pálya vonzott, hanem a sport. Mi késztetett irányváltásra?

Kardvívó voltam, komoly sportpályafutást képzeltem magamnak, egy nagyon súlyos baleset azonban szó szerint elvágta a pályámat. Átrohantam egy üvegajtón, ami szinte levágta a lábamat, csak az Achillesem maradt meg. Visszavarrták, de kiderült: a versenysportnak befellegzett. Sportolóként zenészek, színészek között is mozogtam, s úgy gondoltam, társaságban jól forgó emberként valószínűleg nekem való a színház, ahol ráadásul sok leánnyal találkozhatok, ismerkedhetek. Huszonegy évesen belevágtam.

A Budapesti Gyermekszínházban végeztem el a színészképző stúdiót, itt kezdtem a pályát. Az intézményt idővel Arany János Színházra, majd később Új Színházra nevezték át, de az utóbbiba már nem vágytam. Tagja voltam a Bolygó Kultusz Motel társulatnak, felléptem a Játékszínben, a Thália, és a Merlin Színházban, a miskolci Nemzeti, a debreceni Csokonai, a székesfehérvári Vörösmarty, a tatabányai Jászai Mari Színházban, 2000 óta kötődöm a Móricz Zsigmond Színház társulatához.

Mesélj kicsit ezekről!

A Gyermek-, majd Arany János Színház fantasztikus hely volt! 1978-tól 1995-ig tartoztam oda, nagyon szerettem. Rengeteget játszottunk, utaztunk, fesztiválokat nyertünk, nagyon értékes előadásokat hoztunk létre kisebb-nagyobb gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt. Nagyon fáj, hogy megszüntették! Az a nemzedék, amely gyermekként hozzánk járt, ma is színházlátogató. Akkor a Székely-féle Új Színházba nem vágytam, inkább a kalandot, a szabadúszást választottam.

Hosszú esztendőkön át voltak olyan évadjaim, amikor öt színházban játszottam. Elfogadtam például Kamondi Zoltán felkérését, aki hat főiskolással és két (idősebb) színésszel alakított alternatív társulatot. Nyaranta Szentendrén játszottunk, de a Thália stúdiójában, a Merlinben és Miskolcon is színpadra léptünk. A Bolygó Kultusz Motel nevű formáció nyolc évig működött. Kéthetente mutattunk be új és újabb alkotást, nagyon jó gyakorlat, óriási kihívás, érdekes és tanulságos munka volt. Egymásérintőnek hívták az előadássorozatot, mert mindig az előző darabhoz kellett kapcsolódnia a következőnek. Emlékeim szerint 50 premierünk volt, 50 rendezővel. Itt is komoly előadások jöttek létre, fesztiválokat nyertünk. Eközben vendégként felléptem Miskolcon és a Tháliában, Debrecenben és Székesfehérváron, majd Nyíregyházán is.

Az alternatív dolgok miért érdekelnek?

Mert formabontóak, elrugaszkodnak a hagyományos színházi formáktól. Igazából nem kísérletező típus vagyok, csupán kíváncsi. Nagyon szeretem a fegyelmezett, szabályozott alkotói folyamatot, rendezőként is ezt valósítom meg. Nem kedvelem a csak nevetős színdarabokat, a vígjátékot én inkább tragikomédiának szeretem, amikor megmutatjuk a történet drámai oldalát is. Ugyanakkor a tragédiákban szintén felfedezhető a humor, amit felszínre is kell hozni szerintem.

A szabadúszó lét nálad szabadságélmény vagy a változatosság szeretete?

Van benne számítás, kirándulási hajlam, magamutogatás, imponálás. Továbbá még egy nagyon fontos dolog: nem akartam akkor az Új Színház tagja lenni.

1996 óta az M3-ason közlekedem. Előfordult, hogy Polgár előtt haza kellett telefonálnom: hol van a fellépésem, Debrecenben, Nyíregyházán vagy Miskolcon. Aztán a feleségem megmondta a helyes irányt: aznap Miskolcon játszom. Elfogyasztottam két autót, de hála Istennek nagyobb baj nélkül megúsztam. Egyszer éjjel kettőkor a mocsárba repültem. Máskor hajnalban jöttem, mert bemutatóm volt Pesten, amit én rendeztem, délelőtt pedig főpróbám itt, Nyíregyházán. Szétdurrant a gumiabroncs, megfordult az autó a levegőben, de kimásztam a totálkárossá vált gépkocsi alól.

Elfogyasztottam kissé magamat is… A szabadúszónak nagyon sok helyen meg kell mutatkoznia, jelentkezni itt-ott, van-e számára szerep. Nincs ebben semmi, ez ilyen pálya. Minél többet castingol, annál inkább bekerül a köztudatba. Utána már - jó esetben -, hívják.

Az elmúlt két évtizedben - hála Istennek - mindig volt hol játszanom. De 66 éves vagyok, a szerepek kezdenek elfogyni. Szép lassan jönnek a nyugdíjas évek, amikor kevesebből kell megélni, de többet lehetek otthon. Szerencsém, hogy csodálatos gyerekeim vannak, remekül megy az életük. Azt mondják, apa, bármikor abbahagyhatod, majd mi álljuk a sarat.

Nyilván nem olyan egyszerű befejezni!

Valóban nem. Egyelőre nem akarom a gyermekeimet terhelni, még jól fog az agyam. A fiaim vagányak, nagyon okos mind a kettő, és van egy nagyon képzett és csodálatos leányom is. Frissen tartanak. Az más kérdés, hogy fizikálisan már nem tudom mindazt megtenni, amit korábban. De a rendezéseimben remélem azt látják, hogy elég vagányul és korszerűen gondolkodom. Figyelek és hallgatok a fiatalságra, nagyon sokat merítek belőlük.

Televíziós sorozatokban is játszottál.

Sajnos az a helyzet, hogy csak a színházi szerepekből nem lehet megélni, a leggyengébben kereső értelmiségi szakma a színészé. A filmekért, sorozatokért sokkal jobban fizetnek. Én nem panaszkodom, szabadon úszom, csak annyiért megyek, amennyiért megfelel. A kőszínházi kollégák, akik alkalmazottak, be vannak fogva reggeltől estig, egy szabadnapjuk van, a vasárnap, és a nyári szünet. Nem 8 órás a munkaidejük, próba délelőtt, olykor délután, szövegtanulás, este előadás…

Nyíregyházán kívül állandó jelleggel fellépsz valahol?

Nem. Van egy Mozsár Műhely nevű új játszóhely Budapesten, az Operettszínház mellett, ott játszottam legutoljára. Már nem járok a szélrózsa minden irányába.

Ha nyernék a lottón, abbahagynám egy pillanat alatt. Olykor úgy érzem, elpocsékoltam a családomtól 20 évet… Megfordul néha a fejemben, hogy nem jól tettem. Lehet, hogy annakidején ott kellett volna maradnom az Új Színházban?

Nem a színész-lét a probléma, mert minden színházban el voltam kényeztetve, hanem a távolság! Itt, Nyíregyházán szeretnek, egészen kiváló a helyzetem, de a családom messze van. Ha most ránézek egy kisebb vagy nagyobb gyerekre, rájövök, hogy az enyéim bizonyos korszakait nem láttam. Ma már teljesen világos számomra, hogy a feleségem, Besztercei Zsuzsa mennyi minden vállalt helyettem. Ő négy éves kora óta színpadon volt, az Operettszínházban nőtt fel, balettintézetet, színművészetit végzett, a szülei színészek voltak. Abbahagyta a pályáját a második gyerekünk születése után, mert azt mondta, hogy nem áldozza fel a gyerekek életét egy bizonytalan pályáért, inkább velük foglalkozik. Meg is látszik rajtuk! Ettől függetlenül szerintem nagyon nagy áldozatokat hozott Zsuzsa.

Szerinted mi a Móricz Zsigmond Színház szerepe, feladata, küldetése?

Ez egy sokszínű színház. Nemcsak prózában, hanem zenés játékokban, táncban is otthon van. A városban iszonyatosan szeretik, azt látom, majd’ mindig teltház van, de a nézők jelzik azt is, ha esetleg nem tetszik nekik az előadás. Kell, hogy illúziókat teremtsünk, gondolkodtassunk, mulattassunk, ha pedig olyan a téma, akkor sírjanak rajta, csavarjuk meg a szívüket. Előadáskészségben - ami azt jelenti, hogy jól működő, fegyelmezett -, ott van az első öt között a nyíregyházi színház. Itt az erős színészek annyira fel tudják hozni a többieket, hogy az ritkaság. A miénk nem olyan, mint egy átlagos munkahely, borzasztóan kell figyelni, vigyázni egymásra, érzékeny emberek a színészek. Kiadjuk az életünket, ahogy én most neked. A színpadon is olyan dolgokat árulok el magamról, amit hétköznapi emberként nem szívesen mutatnék meg. De ha az ember azt csinálja, amit szeret, az nagy gyönyörűség!

Ritka nagy adomány, hogy egy városnak ilyen színháza legyen, más kérdés, hogy anyagilag még jobban meg kellene becsülni a színészeket. Nem magamra gondolok elsősorban, mert én tisztességesen meg vagyok fizetve.

A rendezésbe miért vágtál bele?

Az első rendezésem 1996-ban, 24 éve volt. Tulajdonképpen azért, mert a tanítás végén vizsgaelőadást kellett tartani. Később lenyűgözött néhány darab, ezek inspiráltak. Nagyon figyelő típus vagyok, szeretem nézni azt is, hogy dolgozik egy rendező, gyűjtöm a tapasztalatokat. Szép lassan belekerültem, és szerencsére időről időre megtalálnak a felkérések. Az a jó, amikor az embert kihívás elé állítják.

Amatőr társulatokat is rendezek. Hála Istennek nagyon élvezték, szerették. Ha sikerült, megpezsgettük a kisvárosi életet Kisvárdán, Vásárosnaményban, Mátészalkán és Tiszavasváriban, vagy éppen Egerben. 

A mi színházunkban először Nick Whitby Lenni vagy nem lenni című komédiáját rendeztem meg 2013-ban, majd a Függöny fel! című darabot, ennek 2017 januárjában volt a premiere. Selsdon Mowbray szerepét Tóth Károllyal kettőzve játszottuk. Amikor felkértek, eszembe jutott, hogy én ezt a darabot láttam már, és nem nagyon tetszett. Hosszú volt, nem durrant el. Aztán elkezdtem agyalni, mitől lehet ez jó, mitől lehet más, izgalmas a néző számára? A film 1 óra 34 perces volt, a színházi előadás 3 órás, nem értettem, hogy tudták ennyire széthúzni gyakorlatilag ugyanazt a cselekményt. A dramaturggal, Sediánszky Nórával meghúztuk a szöveget, mert túl volt beszélve. Nem volt mese, kilenc emberre kellett egységben figyelnem, meg még sok minden másra, de úgy hiszem, jól összeállt, kiváló alakítások láthatók benne, szerette a közönség.

A Csizmás Kandúrt a jelek szerint nagyon kedveled. Többször megrendezted, Nyíregyházán kétszer is.

Az első 1983-ban készült az Arany János Színházban, Korcsmáros Gyurival. Bejártuk vele fél Európát, napi 3-4 előadást tartottunk. A Csizmás Kandúr hihetetlenül jól kitalált mesejáték, nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek is kitűnően szórakoznak, jól mulatnak rajta. Interaktív formában alkottuk meg, játékos, igazi üzenete van. A jó, a kicsi, az okos győz, felülkerekedik a gonoszon. Játszani és rendezni is imádom, minden évben megrendezném valahol. Hajszálpontosan ki van dolgozva az előadás, még a levegővétel is meg van határozva, hogy jó helyen tartson a színész pillanatnyi szünetet. Előfordult, hogy 60 gyerek jött fel a színpadra, énekeltek, szerepeltek, olykor velük együtt a szülők is. Ki fa volt, ki bárány, ki nyúl… Kipirulva, boldogan mentek haza, és újra meg akarták nézni, a szülők is el voltak ragadtatva. A színház nagyon jó játék annak, aki komolyan veszi.

Ha választanod kellene, színész vagy rendező lennél a továbbiakban?

Inkább rendező. Becslésem szerint több mint kétszáz figura bőrébe bújtam a mögöttem álló évtizedek során, a tízezret biztosan meghaladja az előadásaim száma. Számos alakot, különböző karaktereket eljátszottam már, talán fel sem tudom sorolni a kedvenceket. Annyi bizonyos, hogy Kreon (Test-vér-harc), Szilveszter (Scapin furfangjai), a Konferanszié (Kabaré), a Harmadik esküdt (12 dühös ember) és Kádár Péter (Kaland) szerepe különösen meghatározó volt számomra.  Utóbbiban egy professzort játszottam, aki rájön, hogy a felesége félrelépett, ráadásul haldoklik, ezért a férj tépelődik, mitévő legyen. A nyíregyházi közönség velem kapcsolatosan nem elsősorban ilyen típusú szerephez szokott, pedig másutt tragédiákban szerepeltem. Itt fedezték fel igazán a humoromat.

Az Anconai szerelmesek nemcsak a közönségnek, de nekem is nagy kedvencem volt, városszerte éreztem a nyíregyháziak szeretetét. Erre megható példa: amikor az egyik boltban szűzpecsenyét akartam vásárolni, a hentes azt mondta, hogy látta az Anconait, és annyira tetszett neki, hogy karajárban megszámolja nekem a jóval drágább húst. Sok színházban játszottam már, de a színészek felé irányuló szeretet megnyilvánulásának hasonló formáját sehol nem tapasztaltam. A Hello, Dolly! ugyancsak a kedvencek közé tartozik, melyben ismét partnerem volt Horváth Margit, akivel régi párost alkotunk, nagyszerű együtt dolgozni vele.

Az Oscar című vígjátékot országszerte több helyen is sikerrel mutattuk be. Egy szappangyárost alakítok benne, aki kínosabbnál kínosabb szituációba keveredik. Van egy mondatom, amin a közönség mindig jót nevet: „Azt hiszem, lefekszem, s felkelek újra.” Vagyis legjobb lenne újra kezdeni a napot, mert ez a mai egy borzalom! A kedvencek között megemlítem még a Meseautót, amit ugyancsak imádnak a nézők, én Halmos Aladárt, az irattár vezetőjét játszom benne. Egyik kedvenc epizódom, amikor a Gulácsi Tamás által alakított bankigazgató azt mondja Aladárnak, hogy nem biztos benne, meg tudja-e ezt neki hálálni, mire õ azt feleli: „Azért csak próbálja meg!” 

A rendezésben fontos, hogy felelősséggel tartozik az ember a színház, a színészek és a közönség iránt. Nagyon nagy nehézségek, konfliktusos helyzetek is akadnak, de meg kell oldani. Főnöknek kell lenni, falkavezérnek, nincs mese. Én jóindulatú rendező vagyok és fegyelmezett. Szeretem betartani a dolgokat, nálam sohasem volt négy órás próba, három óra múltán abbahagyjuk. Pontosan tudom, hogy ha nagyon intenzíven dolgozunk, meddig bírjuk. A pozitív közvetítésnek vagyok híve, az amatőröknél tanultam meg. Ha őt leszúrom, még görcsösebb lesz. A színész is ilyen, csak nem vesszük észre. Mi profik vagyunk, nekünk az a dolgunk, ne törődjünk vele, mondják. Persze ez így mégsem igaz, mi is megsértődünk, belepusztulunk, ha bántanak. Egy amatőrnél, ha rosszat csinál is, dicsérem, azt mondom, hogy ha az egyik jelenetet meg tudja csinálni, a másik jelenetet miért nem? Én is ilyen vagyok, dicsérjenek, és szárnyalni fogok! Egyet nem lehet: fegyelmezetlennek, öncélúnak lenni, szétverni a próbát. Vagy például rivalizálni, melyikünk a szellemesebb színész.

Nem szeretem azt, aki rögtön ötlettel jön az olvasópróbára, mert még nem is ismeri a szerep, a színdarab mélységeit. Színészként ilyet sohasem teszek. Először el akarom olvasni, s meghallgatni, hogy a rendező mit akar csinálni a darabból, hiszen ő látja át. Aztán persze el lehet mondani a jó elgondolásokat. Rendezőként azt szeretem, ha kipróbáljuk először az én ötletemet, aztán a másikét, ha nem megy, kipróbálunk egy harmadikat. De azt nem tudom elfogadni, ha az enyémet valaki nem akarja kipróbálni, ugyanis én már átgondoltam korábban, a fejemben van, mint egy film. Éppen ezért ebben a kérdésben nagyon keménykezű vagyok.

Bizonyos szempontból jobb másutt rendezni, mert az ember a sajátjaival, akikkel rendszeresen együtt játszik, jóindulatúbb. Másutt nincs mese, ott én döntök, én vagyok a főnök. De ha a rendezés is kimaradna az életemből, akkor sem történne tragédia.

Azt mondtad az interjú első részében, hogy már szívesen lennél többet otthon, családi körben, ha nyernél jelentősebb összeget, rögtön abbahagynád a pályát. Lottózol?

Próbálkozom. Természetesen ahhoz, hogy ne legyenek gondjaink, pénz kell, mi pedig nagyon szeretünk utazni. Nem luxuskörülmények között, hanem kényelmesen meg-megállva, kirándulunk a feleségemmel. Ha nagyon elegem van, akkor beülünk a kocsiba, s irány Ausztria, Bécs, vagy csak a Fertő tó túloldala, az a vidék annyira pihentet! Tulajdonképpen hatvanegynéhány évesen az embernek már mindene megvan, lakása, autója - vegyek még egy tv-t? Olyasmire nem kell költeni, mint 20 évvel ezelőtt, így egyre többet megyünk. A gyerekek kirepültek, nyilván több jut arra, hogy ezt megtegyük. Én igazából ezzel szeretném tölteni a napjaimat, és persze Szabó Magdát olvasni és Led Zeppelint hallgatni. Amúgy ha nem rohantam haza Pestre, akkor megesett, hogy elugrottam innen Kolozsvárra, Krakkóba vagy Kassára. 

Elhatároztam, hogy most már lassítani fogok, sőt, mind közelebb érzem magamhoz a nyugdíjba vonulást. Sokat voltam távol a családtól, most már velük akarok lenni. Utazni, főzni, bepótolni mindent, ami kimaradt közös életünkből. A következő 30 évben jó lenne kicsit nyugalmasabban élni. Persze az is lehet, hogy három nap múlva majd megőrülnék a színpad hiányától. Természetesen jól esik, ha hívnak, ha játszhatok, de most úgy látom, ha műsoron marad a 9-től 5-ig, azt szeretném továbbvinni, és ígért nekem Kirják Róbert igazgató úr egy jutalomjátékot. A Napsugár-fiúkat választottam, Horváth László Attila lesz a partnerem, akivel rengeteget játszottunk együtt és nagyszerű kolléga. Ennyi színpadi jelenlét nekem már elég lesz…

Ha megvonom több mint négy évtizedes színészi pályám mérlegét, elégedetten tekintek vissza, mert amit beleraktam, vissza is kaptam.