Sorozatunkban a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház művészeit mutatjuk be, ezúttal Gyuris Tibort, aki rajong a filmekért és fontos számára a harcművészet is.

Voltál külsős, statiszta, stúdiós segédszínész — végigjártad a ranglétrát, mire színész lettél.
Valóban, és úgy gondolom, minden létrafok hozzátett valamit ahhoz, hogy megtanuljam ezt a mesterséget. Sok alakítással, élménnyel, jó és rossz tapasztalatokkal, kudarcokkal és sikerekkel teli ez a bő három évtized. Nem jártam főiskolára, ehelyett rögtön a színpadon, első kézből, a saját bőrömön tapasztalhattam meg a színészi szakma velejáróit, a próbák sokszínűségét; a különböző jellemű kollégák, rendezők, zenészek, műszakiak együttműködését vagy együtt nem működését; a kemény táncpróbákat; a szövegtanulást; a tájelőadásokat – megannyi erőt és lelket próbáló folyamatot és szerepet.

Sokféle színdarab részese voltam: játszottunk bájos, varázslatos meséket; véres, alpári, felkavaró, realista drámát; vígjátékot. Régen gátlásos voltam, de rájöttem, ha alaposan kidolgozom a szerepet, akkor nem lehet gond.

Kiskorodtól színész akartál lenni?
Az a furcsa, hogy ezt magamban nem mondtam ki, de mindig a mozi és a film világában éltem. Képszerűen meséltem el az ismerősöknek a látottakat. Kótaji vagyok, hároméves koromban elváltak a szüleim. Átkerültem Paszabra, ott és Tiszabercelen jártam iskolába. A mozi, a könyvek, a képregények vonzottak. Középiskolásként, a nyíregyházi Széchenyiben megmaradt ugyanez az érdeklődés, csak nem volt domináns.

Egyszer statisztákat kerestek a színházba, a padtársam emelte fel a kezem, hogy ő (mármint én) megy. Az égiek így akarták, ott is ragadtam. Már az első években több darabban játszhattam. 1993-ban Verebes István lett az igazgató, ő találta ki a stúdiót, hogy helyben oktassák a színészmesterséget. Én is jelentkeztem. Pregitzer Fruzsina kérdezte is, miért, hiszen én már itt vagyok közöttük. Önmagam miatt – feleltem.

Gados Béla osztályába kerültem, ő az a típus volt, aki lehozott minket a földre: még ne higgyük azt, hogy színészek vagyunk… Mi már próbálni akartunk, de ő azt mondta: előbb jöjjenek a helyzetgyakorlatok, tanuljunk meg szépen beszélni, viselkedni. Kezdetben hátránynak éreztük, hogy a többiekkel ellentétben mi csak helyzetgyakorlatokat csinálunk egymás után, de egy-két év múltán megfordult a dolog, egyre-másra kaptuk a szerepeket.

Én voltam az első stúdiós, aki kettőzve játszhatott egy szerepet hivatásos színésszel: az Ágacskában Horváth László Attilával felváltva alakítottuk Dani kacsát. Ez számomra nagy élmény volt, emellett újabb sikert és megerősítést jelentett. Béla mondta is: nyugi, megvannak az alapok! Éreztem, mennyire fontosak a tőle tanultak: a színpadi jelenlét, a koncentráció, a poénok ritmusának helyes alkalmazása.

Számomra az áttörést az V. Frank pénztárosának szerepe hozta meg. A bemutató után lassan öltöztem át, s amikor beléptem a büfébe, ott ült Megyeri Zoli, Csoma Judit és Gados Béla, engem vártak, hogy gratuláljanak. Ott, akkor éreztem azt, hogy már igazából kollégának tekintenek.

Bár folyamatosan a gyermekdarabok egyik legfoglalkoztatottabb színésze vagy, életed egy szakaszában mintha a szokottnál jobban elkerültek volna a fajsúlyosabb szerepek.
Volt egy nagyon jó időszakom a kétezres évek elején, akkor kaptam díjat a Megyeházától;

a Légy jó mindhaláligban az egyik legjobb szerepet, Valkay tanár úrét játszottam; a Dzsungel könyvében Csilt, a keselyűt; az Árgyélus királyfival megnyertük a legjobb gyerekelőadás díját az országos szemlén – büszke is vagyok rá, hogy a színházunk legnagyobb szériáinak a szereplője lehettem.

Később, különböző okok miatt úgy döntöttem, hogy kilépek az alkalmazotti státuszból, de egy-egy darabra szívesen szerződöm, ha hívnak. Az akkori igazgató, Tasnádi Csaba szerint azért jó gyerekdarabokban játszani, mert így többet lehet keresni, s én kisgyermekes apa voltam. Egyáltalán nem bánom, hogy a két kislányomat én fürdettem otthon este, s mellettem nőttek fel. Persze azt nem tagadom, hogy a szakmai visszajelzés hiányzott: de ki az a kritikus, aki délelőtti gyerekdarabokat néz meg vidéken?

Gáspár Tiborral is sokat beszélgettünk arról, hogy egy előadás – akárhány szereplős – összmunka, azaz gondolatilag is együtt kell élnünk, úgy lesz hatása: a mélységeit is láttatni kell. Ez a különbség a színészet és a színművészet között. Érezni kell egymást, s nem csak akkor ott lenni fejben, amikor mi jövünk, hanem akkor is a darabbal kell élnünk, amikor másnak van jelenete. Ha nagyon mást csinálok (rágom a körmöm, iszom, stb.), megzavarom a játék fókuszát. Ahhoz, hogy végig együtt éljünk a darabbal, óriási fegyelem és koncentráció szükséges – még a csendben is. Ha nem együtt pakolgatjuk, építjük, mint a legót, akkor leborul az egész. A szakmai jegyeket mindig hozni kell! Ha nem jön belülről, akkor színészként meg kell oldani. Nem tud sírni minden este – mondta az egyik kollegina. Nem baj, más eszközökkel oldd meg, dolgozd ki, tegyél úgy legalább, játszd el!

A Krétakörben volt egy jelenetem: ketté kellett vágni egy gyereket. Ha csak ennyit teszek, semmi különös, az egyik csoportos szereplő végzi a dolgát. De ha eljátszom a vívódást, hogy nem akarom megtenni, de a parancs az parancs, akkor más a hatása. És aznap este a nézőtéren talán többen is megjegyezték azt a kiskatonát…

Amikor elsősorban délelőtt játszottál, mivel teltek még a napjaid?
Közben feszegettem a határaimat, mert soha nem engedtem meg magamnak, hogy hátradőljek. Megszületett a könyvem, a Nélküle; dolgoztam az Árnyéklovag filmsorozaton; mindig kerestem és keresek új kihívásokat.

A mesék mellett olyan sikeres előadások részese vagy, mint az Úri muri, a Macbeth, a Kalucsni, az Illatszertár. Színészként hogyan érzed magad mostanában?
A kollektívánk jó, a csapatunk szellemisége mindig is emberi és közvetlen volt. Egy igazi erős csapat úgy tud felépülni, hogy mindenki megtalálja benne a helyét, mindenki a szakmai kondijának megfelelő feladatokat kap. Az újonnan jött fiatalok is akkor tudnak a legjobban beilleszkedni a társulatba, ha abban egy erős és hiteles vezető színészgárda van. Ez nem megy másként, fokról fokra kell felépíteni, türelem, érzékenység és legfőképpen alázat szükségeltetik hozzá. Őszinte, hazugságoktól mentes kép. Mi egy ilyen társulatban nőttünk fel Verebes István igazgatása alatt. Mindenki tudta, hol a helye.

Mostanában jó darabokat játszunk, szép feladatokkal.

Ha meg kellene említeni néhány kedves szerepet a sok közül, melyeket emelnéd ki és miért?
A közelmúltban rendre olyan darabok és feladatok találtak meg, amelyek szinte mindegyikében nagy kedvvel vettem részt. Ezek közé sorolom például az Illatszertár Detektívjét – jó volt újra Mohácsi Jánossal dolgozni. A Kalucsniban fantasztikus volt a munka Szikszai Rémusszal, itt Bajkó szekust alakítottam. Ez annak ellenére emlékezetes, hogy egy abszolút negatív figurát formáltam meg. Üdítő volt a táncos, zenész szerepem, Gipsy a Bob hercegben, jó hangulatú munka volt, közönségsikerrel.

A Macbeth szintén élvezetes volt, fiatalosan kemény energiákkal, ebben Angust, egy skót nemesembert játszottam. Szívemnek nagyon kedves Kígyó Gyuri az Állati színjátékban és most az Úri muri Kudorája is.

Véleményed szerint mi a Móricz Zsigmond Színház fő feladata, küldetése?
Az biztos, hogy az egyik utolsó bástya a mobiltelefon és a valóságshow-k világában. A kultúra megőrzésének a feladata az elsődleges. A mi gyerekkorunkban a kultúrát a Halász Judit tolmácsolta megzenésített versek, a tévéjátékok, a Süsü, a Pom-Pom jelentették a színház és egy igazi, értékes műveket is gyártó televízió mellett – ennek egy részét át kell adni a maiaknak, mert építi őket. Sok fiatalnak megvan mindene: okostelefon, tablet, az iskolába autóval viszik, de nem ült még vonaton, alig gyalogolt, így, amikor választáshoz érkezik, például, hogy merre szeretne továbbtanulni, akkor, mint akit álmából ébresztettek, nem tudja mi érdekli, mit akar. Mert állandóan vezeti őt a média és más multicégek: megmondják, mit egyen, mit vegyen. Zúdulnak rá a reklámok, nincs önálló gondolata, lassan már azt se tudják egyesek: fiúk-e vagy lányok.

Mi is keressük az utat, hogy nyissunk feléjük, visszük a gyerekdarabokat vidékre, de még biztosan lehet további megoldásokat találni. A középiskolákkal is jó a kapcsolat, és idén újra elindult az együttműködés a Nyíregyházi Egyetemmel is.

Hogyan viszonyulsz a kamaradarabokhoz, önálló műsorokhoz?
Egyszer Pregitzer Fruzsina szólt, hogy ugorjak be helyette, mondván, van egy téma, rakjam össze belőle a műsort. Azóta is hálás vagyok neki. Az ilyen fellépések során megtanultam önmagamat, illetve mások gondolatait átadni. Mappa nélkül, kívülről kell tudni a szöveget.

A Lúdas Matyiból – amit a Móricz Zsigmond Színházban is játszottunk – később utazó színházat csináltunk. Ketten vagyunk a régiekből, Totya (Tóth Károly), mint Döbrögi, és én, a díszletliba, aki sok mindent játszom. A kezdetekhez képest már a sokadik Matyi és a sokadik Galiba szerepel mellettünk, de mindig siker, ahol előadjuk. Két évtizede játsszuk, szerintem lassan rekordot állítunk fel az országban. Átírtam a szövegkönyvet, egyszerűsítettük négy szereplőre. A sikeréről csak annyit: előfordult, hogy az előadást követően bementünk öltözni, majd amikor már útra készen kijöttünk, azt láttuk, hogy a nézők ugyanúgy ülnek a helyükön. Mondtuk, hogy vége a darabnak! Ők megkérdezték, nem játszanánk-e el még egyszer, akkora élmény volt számukra. Nem lehetett, vártak minket másutt, mennünk kellett. Feledhetetlen

helyzet volt, azóta is emlegetjük Totyával!

A nevedet hallva sokaknak eszébe jut az is, hogy nagy rajongója vagy a harcművészeteknek.
Valóban, ez is egy nagy szerelem. Már kisdiákként rendszeresen sportoltam, tagja voltam az ifjúsági futballcsapatnak, kézi- és kosárlabdáztam, de távolugrásban is sikereket értem el. Akkoriban nagy kedvencem volt a testnevelés órákon is rendszeresen játszott Tűzharc nevű, labdás-kiütős játék.

Az áttörést – mint sok más kortársamnál – Bruce Lee filmjei hozták meg: ezek révén lettem rajongója a harcművészeteknek. Megszállottan kezdtem kutatni a különböző stílusokat és a mesterek életét, sok filmet néztem meg, ilyen témájú könyveket olvastam. Az igazi lökést Plavecz Tamás és Plavecz Nándor Bruce Lee, a sárkány titokzatos világa című könyve adta meg, ezt olvasva rendszerezni kezdtem ismereteimet.

1989-ben egyedi „utat” jelöltem ki magamnak, megalkotva egy edzésrendszert, mely később egy sajátos tanítási szisztémává vált, ezt alkalmaztam a magántanítványok oktatása során is. A harcművészet számos ágát tanultam és kipróbáltam, a bo-jitsutól az all-style karatén át Bruce Lee Jeet kune dojáig. Megismerkedtem a Wing Tsun rendszerrel, a shotokannal, a fegyveres (bot, nunchaku, kés, kard) technikákkal, majd az aikidóval. A harcművészetek más irányba vitték az életemet, sok mindentől megvédtek, feltöltöttek, nagyon erős és mély alapokra helyezték életfelfogásomat.

A film mit jelent számodra?
Mindent! Nagy szerelem, onnan kaptam az inspirációkat. Volt is kiktől: Alain Delon, Belmondo, Clint Eastwood… Ha újranézem a filmjeiket, megállítom egyegy kockánál, sokáig elemzek egy-egy beállítást. A film a legösszetettebb művészeti ág, zenével, képi világgal. Óriási a felelőssége. Kisgyermekkorom óta nagy filmrajongó vagyok, mondhatni, mindenevő. Az amerikai és olasz westernektől a francia filmművészet jelentős alkotásain át a hollywoodi szuperprodukciókig minden műfajban találhatók értékek. A filmek világa, mondanivalója, kultikus környezetük, szereplőik sorsa azonosulásra késztet. Törekedtem arra, hogy átérezzem az alkotók szándékait, elmélyülten tanulmányoztam eszközeiket – ezek a megfigyelések a színpadon is hasznosíthatók.

Nagy filmgyűjtő vagyok, óriási gyűjteményemben az alap- és kedvenc művek mellett megtalálhatóak különböző nemzetiségű és műfajú alkotások, többek között a magyar filmművészet mérföldkövei. Rendszeresen megveszem a szakmai folyóiratokat, figyelemmel követem a filmvilágban történő változásokat.

Az Árnyéklovag című akciókriminek nemcsak forgatókönyvírója, hanem rendezője is vagy.  Ha jól tudom, szinte „társadalmi munkában” forgattátok, de torzó maradt.
Régóta írok ilyen jellegű történeteket, az Árnyéklovag volt a legjobb filmes alapanyag. Színészkollégáimnak valóban elmondtam, hogy az első részt feltehetőleg ingyen kell megcsinálnunk, de legnagyobb örömömre mindenki lelkes volt, így belevágtunk. Közben próbáltunk támogatókat szerezni. A történet főhőse egy ismeretlen igazságtevő, aki egyre több nehéz ügyben segíti információkkal a rendőröket, s akiről később kiderül, hogy mindennapi figura, egy kisember, aki hőssé válik.

Az Árnyéklovag morális problémákat vet fel, azt boncolgatja, meddig mehetünk el az igazságkeresésben, muszáj-e minden esetben kompromisszumot kötni, megéri-e felvállalni a véleményünket akkor is, ha az nem egyezik a közfelfogással. A cselekményvezetés pörgős, a főszerep viszont a színészeké abban az értelemben is, hogy a technikai trükkök helyett az ő munkájukkal szólítjuk meg a közönséget.

A városunkban játszódó filmben van akció, krimi, romantika és humor is. Az első rész tesztvetítésére 2013 áprilisában került sor, sikerrel. Varga Miklós jött el hozzánk és énekelte fel az egyik gyönyörű betétdalt. Nyolcrészes sorozatot terveztünk, de két epizód után sajnos befulladt. A város kihátrált mögüle, nem találtunk újabb szponzorokat. Sajnálom, mert nagy hittel és lelkesedéssel forgattuk. Talán nem végleg maradt abba…

Megszületett viszont a könyvváltozata, amit többfelé bemutattatok. Mesélj kicsit erről, s a Nélküle című regényedről!
Időben első a Nélküle. 2016-ban jelent meg, de első sorait még középiskolásként vetettem papírra. Majd a színészetnek szentelve minden időmet az írás egy időre abbamaradt. Aztán barátaim bíztatására a személyes hangvételű, lebilincselő szerelmi történet kisebb-nagyobb megszakításokkal tíz év alatt mégis elkészült, és egy drámai cselekményben, váratlan fordulatokban, spirituális tanokban bővelkedő izgalmas utazásra hívja olvasóit. Filmregényem végül a Nélküle címet kapta, filmforgatókönyvként is olvasható. Nagy álmom és tervem, hogy leforgassunk belőle egy jelenetet, vagy akár a teljes egészet. Olyan fontos kérdéseket feszeget, mint a belső vívódások, a szembenézés önmagunkkal. Remélem, valamelyik producer felfigyel rá, megérinti a történet, hiszen őszinte, szép filmet lehetne csinálni belőle, nem nagy költségvetéssel.

Az Árnyéklovag, mint említettem, megtorpant, főként a pénzügyi támogatás hiánya miatt, de a forgatókönyvben elkezdett koncepció és történet maradt, a visszajelzésekből ítélve nagyon sokan várták a folytatást. Így könyv lett belőle, az első kötet az első négy filmes epizóddal sok kedves olvasóhoz eljutott. A második kötet is megjelent, ez abszolút folytatása az elsőnek, de külön is megállja a helyét. Bízom benne, hogy ez is sikeres lesz, szeretni fogják az olvasók.

Sajnos a hivatalos könyvbemutatója elmaradt, de anélkül is sokan keresik, a boltokban is kapható már, és sokat küldök foxpostán is szerte az országban. Reméljük, az életünk visszaáll már lassan a normális kerékvágásba, és neki tudunk lendülni a munkáinknak.

Mostanában megint egy rendhagyó színházi produkción dolgozom, amely – úgy érzem – nagyon sok örömöt szerez majd a közönségnek és az alkotóknak egyaránt.

A fotó forrása: magánarchívum

Az interjú eredetije a Mindenünk a színház c. kötetben jelent meg 2020-ban, a Móricz Zsigmond Színház kiadásában, a Feliciter Kiadó gondozásában. Írta és szerkesztette Kováts Dénes.