Sorozatunkban a Móricz Zsigmond Színház művészeit mutatjuk be, ezúttal Fridrik Noémit, aki a diplomaszerzését követően, 2006-ban szerződött Nyíregyházára.

Mikor fogalmazódott meg benned, hogy színésznő leszel?
Már nagyon-nagyon kis koromban. Pici leányként mennyasszony akartam lenni, aztán színésznő, ez volt a sorrend sokáig. Földműves az apukám, óvónő az anyukám, nem rendelkezem művész felmenővel, de mégis tudtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. A művészethez a nagyapám köt, aki kántor volt Kupuszinán, zenei és a színpadi érdeklődésem innen ered.

Naivságomnak, tudatlanságomnak köszönhetően mindig úgy éltem az életemet, hogy arra gondoltam, ha az ember valamit akar, akkor az biztosan meg fog valósulni. Bennem éppen ezért nem volt kétely, hogy valóra tudom-e váltani az álmomat, a magabiztosságom ebből, s nem beképzeltségből fakadt. Egész életemben céltudatos voltam, tettem is érte, hogy az álmaim valóra váljanak. Hosszú évekig zongoráztam, néptáncra, társastáncra, balettra, énekkarra, zenekarra, színjátszószakkörbe, szolfézsra jártam. A mai napig jellemző rám: ha nem tehetek, nem csinálhatok valamit, engem az dönt nyomorba. A tétlenség. Nagyon mozgékony, energikus személyiség vagyok, folyamatosan le kell kössön valami.

Közép- és felsőfokú tanulmányaidat már Magyarországon, Pécsett és Kaposváron folytattad. Ahogyan tervezted: úton a színművészet felé.
Akkortájt lényegében rózsaszín felhőn keresztül csodáltam az egész magyarországi létezésemet. A családommal nyaranta rendszeresen jártunk a Balatonra, így nekem Magyarország a balatoni életérzéssel volt egyenlő. Nagyon fiatalon, tizennyolc évesen kerültem a Kaposvári Egyetem Művészeti Főiskolai Karára. A magyar színházi életről szinte semmit nem tudtam. Azzal sem voltam tisztában, hogy ki az a Babarczy László, aki engem felvett. Azt hiszem, nagy segítség volt ez a fajta tudatlanság abban, hogy nem izgultam halálra magam. Végig úgy gondoltam, hogy felvesznek, mert azt szeretném, s végül színésznő leszek. A felvételin szembesültem a ténnyel, ez azért nem így megy. Sokszoros túljelentkezés volt, négyszázvalahányan próbáltunk bejutni a tizennyolc helyre. A jelentkezők közül nagyon sokan már ötödjére-hatodjára felvételiztek. Igazából akkor szembesültem azzal, hogy a bejutás nem annyira egyenes út, mint ahogy azt én elképzeltem. És amikor fordulóról fordulóra felolvasták a továbbjutók nevét, akkor én azokért az emberekért zokogtam, akikkel egy csoportban voltam, s tudtam, hogy már húsz-huszonkét évesek, eltöltöttek színházban stúdiósként vagy statisztaként valamennyi időt, és ők estek ki a rostán, nem én. Nagyon furcsa, kettős érzés volt rádöbbenni arra, miként működik a való világ.

A felvételt nyertek közül hárman voltunk tizennyolc évesek, s a másik két osztálytársamnak volt már köze a szakmához. Én voltam az egyetlen, aki egy kis faluból jöttem, és talán azt sem tudtam, hol vagyok, és mit csinálok. Így éltem végig az egész főiskolai időszakot. Mint egy álmot.

Milyen élményeid, emlékeid vannak az egyetemről?
Nagy mérföldkövet jelentett Kaposváron, hogy elindult ez a képzés, így megvalósult Babarczy réges-régi álma: a színész tanszék. Mi voltunk az első évfolyam, s mindannyian éreztük annak a súlyát, hogy valami különleges történik. Millió lehetőséget kaptunk, kiváltságos helyzetben voltunk: mi, az első színész osztály maga voltunk a beteljesülés!

A közös munka volt számomra a legjobb. Mi magunk csináltuk meg a jeleneteket, a tanárok megnézték, instruáltak. Hajnalig próbáltunk, hetekig nem aludtunk, közben összekovácsolódtunk. Együtt laktunk, szerelmek, barátságok szövődtek. Osztálytársam volt a Nyíregyházán is jól ismert Fellinger Domokos, Horváth Illés, Losonczi Kata, Olt Tamás és Valcz Péter.

2006-ban átvetted a diplomádat, Nyíregyházára szerződtél.
Főiskolásként mi is jártunk színházba, Kaposvárra pedig igazgatók, rendezők jöttek el, hogy megnézzenek minket. A csoporttársak közül többen már a tanulmányaink során kaptak megkeresést, de voltunk néhányan, akik nem. Amikor végeztem, számomra több lehetőség kínálkozott: hívtak egy-egy darabba a Stúdió K-ba és Székesfehérvárra is. Viszont én akkor még nem voltam magyar állampolgár, így a letelepedési engedélyhez határozatlan idejű szerződésre volt szükségem.

Tasnádi Csabával, a nyíregyházi színház akkori igazgatójával a POSZT-on találkoztam,

ő mondta, hogy az egyik színésznője családi okok miatt elköltözött, így felszabadult egy státusz. Elhívott a Liliom Julikája szerepének átvételére. Nem terveztem hosszú időt Nyíregyházán.

Mi tart itt már másfél évtizede?
Sokat gondolkodtam azon, miként lett abból a tervezett egy évből tizenöt. Számomra nagyon fontosak az emberi kapcsolatok és az inspiráló munka. Nagyon fiatalon kerültem ide, iszonyatosan jó lehetőségeket kaptam, hihetetlenül sokféle módon tudtam kipróbálni magam. Egy megyei kőszínháznak alapvető feltétele, hogy gyerekdarabtól kezdve a zenésen át a drámáig színes, széleskörű repertoárja legyen, így én is mindenféle műfajban jelen tudtam lenni.

Tudatlanul jöttem Nyíregyházára, mert az a pár év a főiskolán nyilván nem ad nagy szakmai alapot a gyakorlatot illetően, az ember igazából a színházban tanulja, szerzi meg azt. Abból a szempontból is szerencsém volt, hogy úgy kétévente mindig hívtak valahová vendégként, s meg tudtuk oldani, hogy azokat a szerepeket is el tudjam vállalni. Lényegében körbejátszottam az egész országot úgy, hogy végig visszajöhettem ebbe a fészekbe, ahová vissza is akartam jönni. Ráadásul itt alapítottam családot.

Férjhez mentél, kis korkülönbséggel két gyönyörű kislányod született. Érezted bármikor, hogy az anyaság visszavetett a karrieredben?
Sosem az volt fontos számomra, hogy mekkora szerepet játszom, hanem az, hogy jó produkciókban vegyek részt. Szerintem szeretnek engem odafönn, mert mindig a megfelelő irányba terelgetnek. Tíz éve voltam a pályán, amikor az első gyermekem született. Színésznői létemben a legjobbkor. Szakmailag már letettem valamit az asztalra, így ennyi idő elteltével a babavárás talán ki is billentett a hétköznapok monotonitásából. Úgy gondolom, nem véletlenül jön az anyaság, oka van annak, ha egy élet megérkezik közénk. S talán annak is, mikor érkezik. Nem hiszem, hogy létezik olyan szerep, amelyért le kellene mondanom erről a csodáról!

Az a típusú ember vagyok, aki mindig nagyon megéli azt, amiben éppen létezik. Amikor anyává váltam, akkor csak anya akartam lenni. Ezért is használtam ki az alkalmat, hogy a lehető legtovább otthon maradjak velük. Bár az első kislányom születése után jött egy lehetőség, amit megragadtam: Győrben kínáltak főszerepet. Lili akkor volt öt hónapos, ingáztunk a két, egymástól távoli város között. Itthon pedig visszavettem a Hairben Jeannie szerepét, akkor ugyanis még bennem volt, hogy vissza akarom kapni a régi életemet. De mivel nagyon hamar jött a második gyermek, egyértelművé vált, hogy „hátra kell dőlnöm”, s ismét anyának lenni.

A Hairben azért te lettél Jeannie, mert várandós voltál?
Nem. Amikor rám osztották, még nem tudta senki. Két évig játszottuk, és később sem próbáltam és nem játszottam úgy, hogy ne lett volna baba a pocakomban. Amikor Lili születése után visszavettem a szerepet, ismét várandós voltam. Vaszkó Bence kollégám fogalmazott úgy, hogy áldott ez a produkció, s mindannyian ezt éreztük. Nyolc és fél hónapig játszhattam, mert megengedte a szerep, és bírtam, bírtuk is. Nagyon-nagyon élveztem ezt a helyzetet! Később már azzal poénkodtak a kollégák, hogy ha harmadik gyereket akarok, elő kell venni újra a Hairt.

Nagyon különleges volt ez az időszak, maga a csoda, amit ajándékként kap az ember, különösen, hogy lehetőségem volt az utolsó utáni pillanatig színpadon lenni. Győrben viszont félre kellett tenni a Portugálban Masni szerepét, amit vendégként játszottam, mert abba nem fért bele a pocak.

Úgy fogalmaztál, mindegy, hogy kis vagy nagy szerepet kapsz, a lényeg hogy a produkció jó legyen. Ennek ellenére volt vagy van szerepálmod?
Fiatal koromban egyértelműen a Liliom Julikája volt az – amit rögtön, az első nyíregyházi évemben meg is kaptam. A Sörgyári Capriccio Mariskáját ugyan nem ismertem, de azt is hamar eljátszhattam, s rájöttem, ha ismertem volna, ez is szerepálmom lett volna. De említhetném A kőszívű ember fiait, melyben Alfonsine- t alakítottam, imádtam azt a feladatot is. Azért, mert Alfonsine annyira az ellentétem, annyira más karakter, mint én – és más típusú a szerepkör is, mint amiket korábban eljátszhattam. A filmbeli Béres Ilona után nem sokan osztanák egy szőke, alacsony, mosolygós lányra ezt a szerepet...

Könnyen bele tudod élni magad abba a figurába, akit megszemélyesítesz?
Amikor elkezdünk próbálni, akkor én mindig magamban keresem meg őt. Tudjuk, milyen sokszínű egy ember, tulajdonképpen nem kell mást tenni, mint kinyitogatni a fiókokat, s megtalálni a szerepet.

Ha nincs a fiókodban?
Akkor megkeresem valahol. Alfonsine esetében abba tudtam kapaszkodni, hogy milyen érzés, amikor az ember elveszti a szerelmét, mert ez a fájdalom vezeti odáig őt, hogy gyűlölködővé váljon. Mindig megpróbálom megtalálni a cselekedetek miértjét, hiszen például a gonosz ember valamilyen ok miatt lett gonosz, nem úgy születik. Abba kapaszkodtam, hogy engem is hagytak már el nagyon csúnyán, illetve nekem is volt mélyen letaglózó veszteségélményem.

Mennyire hagyod irányítani magad?
Abszolút vezethető vagyok. Szeretem, ha konkrét elképzelése van a rendezőnek, szeretem kitalálni, hogy ha csupán annyi instrukciót ad, hogy Noémi ide menj, ezt csináld…, akkor azzal mi a szándéka. Keresem a magyarázatot, hogy megismerjem a jelenet belső mozgatórugóját. 

Magánéletedben használod a színészi eszköztáradat?
Úgy gondolom, csak annyira, mint minden hétköznapi ember. A piaci árustól a politikusig sokan vannak, akik olyanokat „alakítanak”, hogy attól elkerekedik a szem. Mindenki ismer ilyen személyiségeket, „alakításukat” nem színészi létnek gondolom, hanem egyéniségük függvényének.

Mi a színház, közelebbről a Móricz Zsigmond Színház feladata, küldetése?
A lényeg, hogy értéket közvetítsünk! Ez nagyon közhelyes és hangzatos válasznak tűnhet, de nem véletlenül születnek a közhelyek…

Azt gondolom, eléggé furcsa világban élünk, s azt is, hogy az embereknek nagyon nagy szükségük van kapaszkodókra. Szerintem a színház, mint műfaj azáltal, hogy szinte testközelbe engedi magához a nézőt, egy adott problémát vagy szituációt a sajátjaként tud megmutatni. Egy-egy színdarab mondanivalója, témája, hasznos és fontos lehet a közönség számára, terápiaként szolgálhat. Így a színház kitűnő fórum arra, hogy a látogató adott esetben ne egy pszichológusnál üljön, vagy ne a televízió által kreált művilágot lássa, hanem az általunk megszemélyesített hús-vér emberek bőrébe bújva élje át újra a helyzeteket. Ez szerintem felszabadító. Az életben vannak olyan szituációk, időszakok, amikor valamire fogékonyabbak vagyunk, másra pedig kevésbé. Meglehet, egy tragédiában a nézőt nem a súlyos dráma érdekli, mert csak lazítani szeretne, más alkalommal pedig éppen az az érdekes számára. A lényeg, hogy jöjjön be a színházba, mert itt élmények, hatások érik, amelyekből tud építkezni. Minden darabban megvan az a néhány perc, ami meg tudja szólítani a közönséget. Ide kívánkozik: mindig is úgy gondoltam-gondolom, hogy nekünk itt, Nyíregyházán kivételes és igen hálás közönségünk van.

Formálni is muszáj a nézők ízlését, mert azt gondolom, hogy az embereknek arra van szükségük, hogy irányt mutassanak nekik. Fontos feladatunk, hogy jó irányt. Ha a szennylapok világát látják, elhihetik, hogy arra van szükségük, ha értelmes kikapcsolódást nyújtunk változatos műfajokon keresztül, akkor arra lesznek vevők. Nem kellene lebecsülnünk saját magunkat, bár most nagyon erre halad a világ. Az Úri muriban hangzik el Horváth László Attila szájából: „az emberek panaszkodnak, hogy nem kell a könyv, mert kell a pénz húsra meg cipőre. Miért, a szellemünket nem kell, hogy tápláljuk, hogy dúsítsuk, hogy felnyissuk, hogy foglalkozzunk vele? Dehogynem!” Szerintem valóban szükséges a szellemi táplálék!

Mitől jó egy színház, egy társulat?
Én akkor működöm jól egy társulatban, ha biztonságban érzem magam. Ha bizalmat kapok, szeretetet, családias környezetet. Így lehet igazán maradandó alkotásokat létrehozni, kitűnő produkciókat felvonultatni. A jó színház persze változatos, kísérletező, újító is. Emellett merni kell klasszikusokat is adni és fogyasztani. E kettőnek az egyensúlyát nehéz, de meg kell találni.

A zenés darabok mennyire állnak közel hozzád?
Nem zenés, hanem prózai osztályban végeztem, nem vagyok énekes színésznő. Itt ugyan lehetőségem nyílik sok zenés előadásban részt venni, de hogy milyen vagyok bennük, azt nem tőlem kellene megkérdezni. Színésznőként nagyon szeretem.

Hála Istennek engem mindenféle műfajban foglalkoztatnak, a gyerekelőadástól a vígjátékon át a drámáig. Nem skatulyáznak be, bár van egy fizimiskám, ami predesztinálhat erre-arra. De azért eljátszottam Geréb Dezsőt, Alfonsine-t, sőt még nagymamát is! Színes a repertoárom.

Előny vagy hátrány, ha valakinek nem szakmabeli a párja, és talán éppen ezért kevéssé tudja tolerálni az éjszakába nyúló próbákat, előadásokat, a színpadi csókokat…
Nem tudom. A férjem nem szakmabeli, de rettentő megértő. Ő is művészember. Nyilván nem véletlenül választottam őt, nem véletlenül sodorta mellém a Jóisten, mert sose volt és nem lehet kérdés, vitatéma, hogy például csókolózom-e valakivel a színpadon, hiszen az is a szerep része. Csodálatos a férjem, ő van otthon a két gyerekkel, ő intézi az estéket: a vacsorát, a fürdetést, a lefektetést, amikor próbálok vagy játszom (elég sűrűn). Sajnos nagyon távol vannak a nagyszülők, akik be tudnának segíteni, így ketten oldjuk meg a teendőket. Mindezt csak megértéssel, türelemmel, egymást kisegítve, szeretettel lehet. Szerencsére halálosan szerelmes a lányaiba, nincs nehéz dolgom, nem kell unszolni.

Szabadidőd van-e?
Az éjszakáim a szabadidők. Van egy másik szerelem az életemben, egy kis vállalkozás, a MiLi. Éjszakánként tűnemezelek, és készítem a különböző projektjeimet: babákat, képeket, angyalokat, családi portrékat. Egyéni megrendelésekre. Láthatóak a Facebookon, MiLi az oldal neve, a lányaim: Mia és Lili nevéből.

Nagyon keveset alszom, a lányok születése óta majdʼ három évig egy-egy órát csupán egyhuzamban, de ennyi elég is nekem. A nagyobbik nagyon rossz alvó volt, a kicsi nagyon jó. A kis korkülönbségnek az a hátránya, hogy minden összefolyik, állandóan ébren vagyok. Hol az egyik miatt, majd amikor ő már visszaaludt, a másik ébred fel, s akkor őmiatta. Néha elfáradok, és ilyenkor két-három napig csak aludnék, de persze nem tehetem meg. Éjszakai ember vagyok, így nekem a reggelek a nehezek. Igaz, a gyerekek miatt legkésőbb hétkor ébresztő, így mire a gyerekdarabok kezdődnek, már egy fél napot letudtam.

Kiskorodban elhatároztad, hogy menyasszony leszel és színésznő. Mindkettő bejött.
Bár kesereghetnék, vágyakozhatnék bármire, valójában mindenem megvan, ami fontos. Nagyon-nagyon optimista természetű vagyok, bízom benne, hogy ez nem is változik.

Még mindig szeretsz színész lenni?
Igen. Nagyon!

A fotó forrása: magánarchívum

Az interjú eredetije a Mindenünk a színház c. kötetben jelent meg a Móricz Zsigmond Színház kiadásában, a Feliciter Kiadó gondozásában, írta és szerkesztette Kováts Dénes.