Feliciter
Engedélyezi, hogy fontosabb híreinkről értesítést küldjünk Önnek? Értesítéseink a böngésző beállításaiban bármikor kikapcsolhatók.
Engedélyezem
Kult
Magyarok, németek kollektív bűnösök 75 éve
2020. augusztus 28.
A magyarok és németek bűnösök, árulók! A csecsemőktől az aggastyánokig kollektíve, mindannyian. A hírhedt, ma is érvényben lévő Beneš-dekrétumok épp most 75 évesek!

Közülük is a leghírhedtebb és a legsúlyosabb következményekkel járó az 1945. augusztus 2-án kihirdetett 33. dekrétum, amely a felvidéki magyarságot és a háború után megalakult Csehszlovákia területen élő németeket megfosztotta állampolgárságától, mondván, hogy háborús bűnösök. Kollektíven. Mind a 730 000 magyar és a 3 millió szudétanémet.

És hogy milyen következményekkel jár az állampolgárságtól való megfosztás? Kováts Judit két regénye, a felvidéki magyarság kálváriájáról szóló Elszakítva és német kisebbség szenvedéstörténetét ábrázoló Hazátlanok két részlete az átlagember, a kisember nézőpontjából mutatja meg rendkívül plasztikusan.  

Lássuk elsőként az Elszakítva főhősét, Engelhart Kingát:

„Mindjárt itt a szeptember, apja börtönben, anyja tanácstalan, s Kingának fogalma sincs, mi lesz vele. A líceum megszűnt létezni, nincs se német, se magyar iskola egész Szlovákiában, s ők nem állampolgárok többé. Jogfosztottak, hontalanok, kollektív bűnösök.

Sem a tízparancsolat, sem a büntető törvénykönyv nem ismer olyat, hogy kollektív bűn. Egyáltalán, hogyan lehet kollektív bűnt elkövetni? – morfondírozik magában, amikor kidobolják a 33. dekrétumot, ami egyedül rájuk vonatkozik, mert Erdőszegen rajtuk kívül nincs más német vagy magyar. – Ha létezik kollektív bűnösség, akkor lennie kell kollektív ártatlanságnak is, és ha a németek, magyarok mind bűnösök, akkor a szlovákok mind ártatlanok? Annak ellenére is, hogy deportálták Teichner doktort, a fűszerest, a cipészt, a városházától a Thököly-várig horogkeresztes zászlókkal tűzdelték tele Késmárkot, Hitlergasséra keresztelték Ágnes néni utcáját, s behakisoltak sorban egymás után? – Hogy mit csináltak? – kérdezte Ágnes nénitől, amikor még nem tudta, hogy a Hakenkreuzot kicsavarva, azokra mondják ezt, akik nácik lettek.

Kollektív bűnös vagyok – forgatja magában a szavakat –, és kollektív bűnös apa és anya, de az lenne Anna nagymama is, ha élne, és kollektív bűnös nagymama valamennyi lőcsei barátnője, a herleini tiszteletes és Baláž, Mačok, Majerčin, Palencsár, Rusnak kivételével az egész IV. A osztály a líceumban. De apja nem csupán kollektíve, egyénileg is bűnös, háborús bűnöst akarnak faragni belőle.”

Következzék Lilli Hartmann, a Hazátlanok főhőse:

„Tele a város falragaszokkal, és dobolják állandóan, hogy Nemci, maďari, kolaboranti! Így kezdődik mindegyik dekrétum, s annyi van belőlük, hogy a számukat képtelenség megjegyezni. A németek, magyarok a cseh és szlovák nép ellenségei, árulók, ők a bűnösök a köztársaság szétveréséért, ez a 33. dekrétum, Krisztust 33 évesen feszítették meg, ennek a számát innen tudom.

Régi életünk akár egy törött korsó, szétesve darabjaira. A házunk, a zongorám, a mama zöld posztós kártyaasztala és pipacsos varrógépe, a papa öblös fotelje, a nagymama rózsafa szekretere a tömérdek fotográfiával: valahol, valakinél minden megvan, meg kellene keresni, visszakérni, kunyerálni őket, de hát én csak egy fityfiritty lány vagyok, aki a Szent Kereszt sarkáról vagy Jarinkáék kapujából les a házuk felé. Sehol egy lélek, úgy teszek, mint aki véletlenül sétálgat arra, máskor határozottan, céltudatosan megyek, csukott szemmel is beletalálnék a kulccsal a zárba, föl tudnék menni a lépcsőn, át tudnék lépni a küszöbön, anélkül hogy megbotlanék, de nem lehet, nem ülhetek le a zongora mellé, nem fekhetek az ágyamba és húzhatom fülemre a kispárnát, nem bújhatok a padlásfeljáró alá naplót írni vagy regényt olvasni, én nem árultam el és nem vertem szét a szlovák köztársaságot, legfeljebb annyi a bűnöm, hogy olykor füllentek a mamának, mert nem akarom, hogy minden percemről, sőt még a gondolataimról is tudjon, és ő folyton faggat, és bűnöm még a spanyol széltorta és a szepesi virsli utáni mérhetetlen vágyakozás, s a mohóság, ahogyan habzsolva eszem, de ezek nem igazi bűnök, legfeljebb csak vétkek, a zongorám a szlovák gimnáziumban van, Jarinkától tudom, látta, amikor elvitték, és látta, amikor ment beiratkozni, a nyolcadikat ott fogja járni, a líceum megszűnt létezni, egész Szlovákiában nincs se német, se magyar iskola, Kinga, Gerlinde és én nem fogunk sehová sem járni, a szlovák gimnáziumba nem vesznek fel, nem vagyunk állampolgárok, nem vagyunk jogosultak semmire.”

PRINT LAPOK